| Pályázat : Camilla - Duplán - második fejezet |
Camilla - Duplán - második fejezet
2. fejezet
Szemszög: Ren
Váratlan találkozások
Kicsöngetéskor én voltam az első, aki táskáját vállára csapva kicsörtetett a teremből. Már a tornateremben álltam, amikor padtársam, Joshua utolért.
- Hát ez nem volt semmi! – forgatta felháborodottan a tekintetét. Valahonnan szerzett egy kosárlabdát, egymásnak passzolgattuk.
- Mindegy, végül is túléltem. – Kosárra dobtam, s a labda rövid hezitálás után át is ment a hálón.
- Persze, de ez akkor is pofátlan volt. – Joshua felkapta a labdát, s most ő dobott kosárra – de elvétette. – Tájékoztatni kellett volna ezt a nőt, hogy mi az illem errefelé.
- Ugyan, csak egy tanár...
Megfogta a labdát, és megpörgette kinyújtott mutatóujján. Pár pillanatig mereven nézte mutatványát, majd félvállról odavetette nekem:
- Hogy bírod?
- Mármint mit? – Homlokomat ráncolva néztem rá, majd az ajtón besurranó, fiatal lányokra, akik a falhoz lapulva néztek minket.
- Egy városban éltek, egy osztályba jártok... Sosem fordult meg a fejedben, hogy ez így nem jó?
- Nem is érdekelt sosem.
Figyelmeztetően megvillantottam szemeimet, jelezvén, hogy bámészkodóink előtt – akik már ezek hallatán is bizalmasan sugdolózni kezdtek – nem szándékozom elrontott családi életemről beszélni.
Joshua azonban nem vette észre a jelzésemet.
- Miért nem szóltál be neki valami ütőset? Megérdemelte volna, akkora szája van annak a srácnak, ilyet még nem láttam...
- Fejezd már be! – harsantam fel, ő pedig leejtette ujjáról a forgó kosárlabdát. – Ne érdekeljen ennyire az én életem!
Dühösen morogva hagytam őt faképnél, magamhoz vettem az öltözőben hagyott táskámat, s elindultam a következő órára, irodalomra. A teremben a lehető legmesszebbre ültem állítólagos rokonomtól és legjobb, kivételesen idegesítő barátomtól. Tüntetően hátat fordítottam mindenkinek, és mereven a fogalmazásainkat begyűjtő tanárnőre függesztettem a tekintetem.
*
Néhány órával később, mikor a bíró megfújta a sípot, két perccel a kosármeccs vége előtt, már egyáltalán nem gondoltam Yorira. Tombolt bennem az adrenalin, a hajam tincsenként ragadt a fejemre az izzadtságtól. Elkaptam a pálya széle felé pattogó labdát, és sietve a kispadnál álló csapatomhoz szaladtam.
A srácok között pedig ott állt legfőbb támaszunk, aki mindig hitt bennünk, bátorított minket, még ha mind el is voltunk már keseredve: az öreg, szelíd mosolyú Marshall edző.
- Na, srácok! – rikkantotta, s kezét Joshua vállára tette. – Eddig fantasztikusan játszottatok, ez meg is látszik a mérkőzés állásán. – Tekintetét az eredményjelző táblára irányította, én is odanéztem: jócskán vezettünk.
- Nyerni fogunk, hacsak valami istenség meg nem változtatja a pontokat – nevetett Chad, de Marshall edző csak összeráncolta homlokát.
- Mit szoktam mondani ilyenkor, fiúk?
Elmosolyodtam, hisz kívülről idéztem már Marshall edző kedvenc intelmét:
- Sose törődj bele a győzelembe, még mielőtt megszólal a játék végét jelző síp! Adj bele mindent, míg teheted, küzdj az utolsó másodpercig, mintha a végkimenetel múlna rajta! – idéztük nevetve többen is.
- Akkor igazodjunk ehhez! – bólintottam, aztán hátat fordítottam nekik, s elfoglaltam helyemet a pályán. Feszülten vártam a sípszóra.
Marshall edző megtanított minket arra, hogy az életet is csak egy játékként fogjuk fel, csakúgy, mint a kosárlabdát. Ha egy kitűzött cél elérése fontos számunkra, sose adjuk fel, küzdjünk az utolsó pillanatig – míg meg nem kaparintjuk, amit akarunk. Maximalizmusra nevelt minket, hogy sose álljunk meg, bármilyen hosszú út is válasszon el minket a végtől.
Azt hiszem, nemcsak én, de a srácok többsége is úgy tekintett Marshall edzőre, mintha apánk lenne, hiszen összefogott minket, ha kellett, de jóságosan fegyelmezett is, ha arra volt szükségünk. Nekem, aki mellett sosem volt igazi apa, egy férfi, akire felnézhettem volna, talán szorosabbá is vált a lelki kötelékem vele, s ő is úgy bánt velem, mintha tulajdon fia lennék. Egyengette a karrieremet a kosárlabda útján, olykor-olykor pedig vendégül látott a saját lakásán, csak hogy beszélgessünk teljesen átlagos dolgokról. De mivel mégsem voltunk vérszerinti rokonok, olykor-olykor mégiscsak a kelleténél erőszakosabban pirított rám, ha ostobaságot műveltem – ezek az apró, az ő szemében jelentéktelennek vett csalódások önmagamban lassacskán csendessé, megfontolttá tették szavaimat és tetteimet. Hosszasan megrágtam minden kiejtett szavamat, átgondoltam rám váró cselekedeteimet – szerettem volna minél tökéletesebb fia lenni apámnak, aki valójában csak az edzőm volt. Hiszen felkészített az életre.
S egy röpke pillanattal később, még mielőtt a mérkőzés végét jelző sípszó elhangzott volna, elrugaszkodtam a talajtól, és bedobtam a meccs utolsó labdáját.
Ott vagyok, ahol lennem kell. A kosárlabda az életem.
*
Mikor leszállt az éj, a fiúkkal kisvárosunk legforgalmasabb szórakozóhelye felé vettük az irányt, hiszen volt okunk emlékezetessé tenni a napot.
- Megünnepeljük a győzelmünket – sóhajtott Cyrus. – És az utolsó együtt töltött éjszakánkat.
- Bizony – toldotta meg öccse, Heath. – Ennyi volt a szép élet. Holnap kora reggel irány London.
Fájdalmasan sajgott a szívem a tudatra, hogy a kosárcsapat két tagja – a családom két tagja – elköltözik, nemcsak az országot, de a földrészt is elhagyják! Európa olybá tűnt nekem, mintha nem is földi terület lenne, sokkal inkább valami túlvilági börtön – épp csak azt nem értettem, mivel érdemelték ki a fiúk száműzetésüket. Miért kellett szétszakadnia a családomnak, s nemcsak ennek, de annak idején a vérszerinti rokonaim miért költöztek külön?
- Még mindig a délelőttin rágod magad? – ingatta a fejét Joshua.
- Látszik? – kérdeztem vissza pironkodva. Még ha szeretném is elrejteni az arcomról az érzelmeket, hogy soha senki ne lássa rajtam a gyengeségeimet, mindig is lesznek olyanok, akik olyan közel állnak hozzám, hogy a legkisebb rezdüléseimből is kiolvassanak belőlem bármit. S azt hiszem, őket hívják barátoknak.
Sóhajtottam, de nem szóltam semmit. Mikor elmentünk a biztonsági őr mellett, az kedvesen mosolygott ránk – ismert minket, örült az aznapi győzelmünknek. Italt vettünk a pultnál, majd egy kevésbé népesebb közegben leültünk egy asztalhoz. Nem olyan messze tőlünk, a színpadon pedig megláttam azt az embert, akivel a legkevésbé szerettem volna találkozni: nevezetesen az ikertestvéremet, Yorit.
- Menjünk máshová? - bökött fejével az aktuális zenekar felé Cyrus.
- Nem kell. Utánanéztem, nemsokára befejezik.
A fiúk bólintottak, de nem kerülte el figyelmemet zavart arckifejezésük – hiszen nekik sosem meséltem az engem Yorival összekötő családi kapocsról, így ők is csak sejthették, miért orroltunk meg egymásra.
- Hosszú történet ez. – A fiúk mind felkapták fejüket. – Szóval, ikrek vagyunk, tudjátok... Ő apával él, én meg anyával. Nem tudom, pontosan mi történt. Gondolom, a szüleink egymásba szerettek, megszülettünk, mi, az ikrek, aztán... aztán... aztán valami elromlott. És akkor szétválasztottak minket, azóta nem is beszéltünk. Igazából nem is kérdezősködtem sokat otthon a történtek után... De azt tudom, hogy az apám tehetett róla, hogy szétszakadt a család. Nem láttam őt évek óta, fel sem ismerném, ha szembejönne velem az utcán – de azt hiszem, nem is akarok találkozni vele.
Csendben néztek rám, nem szóltak semmit. Én pedig már bántam, hogy egy ilyen komoly témával rontottam el a búcsúpartink hangulatát.
- Elmegyek mosdóba – álltam fel az asztaltól. Sietve kerültem meg a táncparketten szórakozókat, tekintetemet szigorúan lefelé fordítottam, nehogy feltartson valaki.
Nem akartam Yorival törődni. Egy hirtelen jött, az életünkről mit sem tudó nő miatt nem szabadott volna ennyire felhúznom magam. Ha sokat foglalkozom a családom másik felével, az elvonhatja a figyelmemet fontos dolgokról: a barátaimról, a kosárlabdáról. Nem szabadott hagynom, hogy bárki is megakadályozzon...
- Hupsz! – S én abban a pillanatban éreztem, hogy nekiütközöm valakinek, az illető kicsit megtántorodott.
Meglepetten néztem farkasszemet az előttem álló, barna hajú lánnyal – nem ő volt az egyik gitáros Yori bandájából? Ikrek lehettek ők is, az egyikük talán Annabelle, a másik pedig... Barbie?
Szóval kettejük közül az egyik ott állt előttem, kezében egy félig üres pohárral, s ekkor jöttem rá, hogy italának többi része a felsőmön landolt hirtelen ütközésünk kísérője gyanánt.
- Jaj, Yori, ne haragudj... – motyogta félénken, aztán sietve körbenézett. – Nem azt mondtad, hogy a pulthoz mész?
Ha a lány – Annabelle vagy Barbie, teljesen mindegy – nem lett volna feltűnően csinos, már ordította volna, amiért összetévesztett a testvéremmel. Ebben az esetben inkább halkan dörmögtem:
- Ren vagyok...
A reakciója engem is megijesztett: kiejtette kezéből a poharat, kezeit arca elé kapva sikkantott egyet, s ezzel felkeltette néhány körülöttünk álló ember figyelmét. A lány pedig úgy nézett rám, mintha attól rettegne, hogy egy óvatlan pillanatban rátámadok, próbálta magát apróra húzni, úgy tűnt, menten kereket old.
- Várj már! – kaptam el a csuklóját, még mielőtt elszalad. – Nem foglak megenni... hogy hívnak?
Ő azonban továbbra is falfehéren és némán állt előttem. Bátorítóan rámosolyogtam, mire végre kinyitotta a száját.
- Ne haragudj... nem akartam... Nem is hasonlítotok annyira... csak a félhomály... a hajatok is más... ne haragudj...
- Ne aggódj már! – erőltettem magamra egy halk nevetést. – Nem te vagy az első, aki összekever minket. Megszoktam már.
Igazság szerint ő volt eddig az egyetlen, aki Yorinak szólított, és ez egy kissé szíven ütött. Habár az arcunk és a magasságunk közel ugyanolyannak volt mondható, legalább a hajunk hosszúsága lehetett volna támpont: az enyém nem verdeste a füleimet és a tarkómat, mint a testvéremé.
Ő viszont elhitte, hogy ez mégiscsak gyakori eset, hangja ezután sokkal bátrabban csengett.
- Bailey vagyok – Ezek szerint majdnem eltaláltam. – Csak te ne keverj össze engem Amandával, ő tényleg neked ugrana...
Tulajdonképpen a neveiket rosszul jegyeztem meg, de sebaj, ezentúl ügyelek rá, hogy ne tegyem.
- Meghívhatlak valamire? – böktem a pult felé, aztán megtorpantam. – Vagy te meg Yori együtt...
- Dehogy! – sietett a válasszal. – Mi nem... és ő Amandával sem. Szívesen megiszom veled valamit.
Néhány pillanatig zavartan mosolyogva néztünk egymásra, majd ténylegesen elindultunk a bárpult felé. A gondolatra, hogy életemben először akár hasznot is húzhatok a nem mindennapi családi helyzetemből, nevethetnékem támadt.
A jókedvem viszont olyan hamar párolgott el, mint ahogyan megjelent – hirtelen meghallottam Yori a hangját a hátam mögött.
- Te meg mégis mit csinálsz?!
A kérdés kétségkívül Bailey-nek szólt, s nem nekem, nem is hittem volna, hogy Yori egyáltalán szóba állna velem. Mindenesetre nagyon kíváncsi voltam, mivel húzhatta ki nála a gyufát a lány.
Megálltunk, és mindketten érdeklődve néztünk Yorira, Bailey mintha kissé mérgesnek is tűnt volna.
- Mi bajod, Yori? – kérdezte tőle tárgyilagosan, mint akinek sejtelme sem lett volna, mi áll a háttérben.
- Mit csinálsz te – Yori egy pillanatig hezitált, majd a szemembe nézett, s a fogai között sziszegte ki a nevemet: - Rennel?!
- Megiszik velem valamit – feleltem Bailey helyett. Farkasszemet néztünk, talán néhány körülöttünk álló is érdeklődve nézhette a jelenetet: két, egymásra majdnem megszólalásig hasonlító fiú méregette egymást úgy, mintha menten a másik torkának ugranának.
- Te nem nyúlhatsz Bailey-hez! – sziszegte a magáét, erre azonban már a mellettem álló, megilletődött lánynak is volt néhány szava:
- Azt teszek, amit akarok, Yori! Nem vagyok a barátnőd!
Yori pedig csak hebegni-habogni tudott, talán érzékeny pontjára tapintott Bailey.
- Persze, hogy nem... én csak... nem akarom, hogy ezzel a barommal kezdj!
Ökölbe szorítottam a kezem, legszívesebben gyomorszájon vágtam volna. Hát kettőnk közül hogy lehettem volna én a barom?
- Majd én eldöntöm, kivel kezdek! Ne legyél ilyen önző, mindig csak magadra gondolsz!
- Yori! – Úgy döntöttem, megpróbálom menteni, ami még menthető. – Hagyj minket békén, rendben? Felejtsük el, hogy beszéltünk, és hadd igyak meg végre valamit Bailey-vel.
A szavak csak olajként hatottak a már így is lángoló tűzre: Yori egy jól irányzott jobbegyenessel néhány pillanatra harcképtelenné tett. Éreztem a testemben a fájdalmat, amit az ütése okozott, leginkább mégis az fájt, hogy miatta már egy szombat estémet sem tölthettem el úgy, ahogyan szerettem volna. És akkor elhatároztam: nem engedem, hogy ő diktáljon.
Kitért az ütésem elől, aztán eltűnt a tömegben. Én azonban nem hagyhattam, utána mentem, s csakhamar megpillantottam őt a bejáratban, távozni készült. Utána szaladtam, már néhány sarokkal arrébb járt, amikor sikerült őt utolérnem.
- Menekülsz? – nevettem rá kárörvendően.
- Nincs hangulatom a képedhez – felelte egykedvűen. Lépteit lelassította, zsebre tett kézzel sétált tovább előttem.
- Mintha nekem lenne a tiédhez...
- Akkor miért követsz? – Megtorpant, és csak állt ott, nekem háttal, lehajtott fejjel. – Miért jössz oda, ahol én zenélek? Miért kezdesz ki a kiszemeltemmel? Miért kergetsz végig a városon?
- Nézd... – igyekeztem mentegetőzni – Nem tudtam, hogy neked bejön Bailey. Ünnepelni jöttünk a meccsünk után...
- Ja, hallottam, hogy afféle kosaras csodagyerek vagy – vetette oda, szinte lesajnálóan.
Odaálltam mellé, és egy erőteljes rántással magam felé fordítottam őt, így ismét farkasszemet néztünk dühösen.
- Nem lehet mindenki művészlélek. Cseppet sem vagyok kevesebb nálad, mert sportolok. Sőt, szerintem ez neked is jót tenne, fegyelmet tanulhatnál.
- Szóval nem vagyok elég fegyelmezett neked? Ki vagy te, Ren Tatsuya, a fegyelem mintaképe? – Felkacagott.
- Nem én ütöttelek meg téged ott bent...
- Számít? Előbb-utóbb te is megtetted volna.
Még mielőtt válaszolhattam volna, közeledő léptek zajai ütötték meg fülemet. Yori is hallotta őket, zavartan nézett körül, aztán intett, hogy húzódjunk be az egyik mellékutcába. Egyikünk sem akarta, hogy nyilvánosan együtt lássanak minket, pláne hangos szóváltás közepette.
Néhány alak tűnt fel a sarkon, talán hárman lehettek. Úgy tűnt, mintha pontosan felénk tartanának. Yori halkan felszisszent, és magára rántotta kapucniját, nehogy felismerjék, amikor elhaladnak mellettünk. Lenézően pillantottam rá, de ez is hidegen hagyta.
Aztán felcsendült egy számomra ismeretlen hang.
- Nahát, a két Tatsuyához van szerencsém? Tudhattam volna, tőletek hangos a szomszéd utca is.
Mindhárman nevettek, s folyamatosan csökkent közöttünk a távolság.
- Ki a franc vagy? – harsant fel Yori, kihúzta magát, mint aki kész egy újabb csetepatéra.
Nekem már elegem volt abból az éjszakából, ez volt a harmadik, amikor belebotlottam olyanokba, akikkel legkevésbé sem akartam találkozni. Bár Bailey egy aranyos, csinos lány volt, a jó hangulatot tönkretette Yori, s már az ismeretlen alakok is belém kötöttek.
Az egyik utcalámpa fénye megvilágította a három alakot, egyiküknek sem volt ismerős az arca. Mindannyian magas, sportos alkatú fiúk voltak, szőke hajuk csillogott a lámpafényben.
- Kik vagytok? – kérdeztem már én is. – És honnan ismertek minket?
A legelöl álló, legfiatalabbnak tűnő fiú – aki velünk egykorúnak tűnt – kárörvendően felnevetett. A hátam borsózni kezdett, a jelenet kezdett hasonlítani egy elrontott horrorfilmhez: az ilyen kacajok után mindig valami rémség következik.
Yorit ezen az éjjelen egy olyan embernek ismertem meg, aki képtelen kordában tartani indulatait – erre utalt legalábbis, hogy öklét rázva indult a furcsa jövevény felé. Annak két csatlósa – talán a testvérei? – viszont nagydarab, ijesztő biztonsági őrök benyomását keltették, akikkel nem érdemes összeverekedni, így végül heveskedő rokonom is belátta, jobb, ha nyugton marad.
- Kérdeztünk valamit! – dobbantott a lábával, mire az a fiú ismét elnevette magát.
- Van egyáltalán bárki is, aki nem ismeri a neveteket és a történeteteket? – Közelebb lépett hozzánk, s nekem egy életre belevésődött a fejembe az arckifejezése, ahogy finom vonalait elcsúfították a kegyetlen nevetés ráncai: úgy nézett ránk, mintha komplett őrült lenne.
Aztán a válla mögött hátranézett csatlósaira, s odavetette nekik:
- Szerintem eleget láttunk. Menjünk.
Azzal, mint akik jól végezték dolgukat, hátat fordítottak, s néhány perc múlva eltűntek az éjszakában.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
