Engel  blogja ~ Nem az a gond, ha néha elesel az úton, hanem az, ha többé nem kelsz fel
Engel

Engel D. White egy huszonegy éves egyetemista lány az ELTE Informatikai Karáról. Elhivatott az egyetemet illetően, mégis lusta, nagyon nehezen megy neki, de nem adja fel. Közben pedig kreatívkodik, gamerkedik, próbál élni.

EngelWhite szintén huszonegy, szintén ELTE IK. Közben pedig fanfictiont ír Eldaryáról, egy netes rpg játékról, próbál megbarátkozni az inzulinrezisztenciájával, az új külsőjével, amit ennek köszönhet.

Mint gondolhatjátok, ez a két név egy embert takar, aki most végre talán megtalálja a megoldást a problémáira, és kiírja nektek. Elmondja, miként működik a betegsége, milyen az egyetem, mit érez. Lehet még recepteket is hoz.

Ha emlékszel rám régebbről, akkor állj meg és nézz körbe. Kíváncsi vagyok a véleményedre.

Ha új vagy itt, akkor is szívesen veszek minden véleményt.

 

 

Ha pedig olvasni szeretnél ajánlom fanfiction-ömet.

Vérvonal - Eldarya fanfiction

© Engel D. White
- 2011-2012-2013-2014 -

©EngelWhite
- 2017 -

 

 
Bejelentkezés
Felhasználónév:

Jelszó:
SúgóSúgó
Regisztráció
Elfelejtettem a jelszót
 
Pályázat
Pályázat : Camilla - Duplán - második fejezet

Camilla - Duplán - második fejezet


2. fejezet

Szemszög: Ren

Váratlan találkozások

 

Kicsöngetéskor én voltam az első, aki táskáját vállára csapva kicsörtetett a teremből. Már a tornateremben álltam, amikor padtársam, Joshua utolért.

- Hát ez nem volt semmi! – forgatta felháborodottan a tekintetét. Valahonnan szerzett egy kosárlabdát, egymásnak passzolgattuk.

- Mindegy, végül is túléltem. – Kosárra dobtam, s a labda rövid hezitálás után át is ment a hálón.

- Persze, de ez akkor is pofátlan volt. – Joshua felkapta a labdát, s most ő dobott kosárra – de elvétette. – Tájékoztatni kellett volna ezt a nőt, hogy mi az illem errefelé.

- Ugyan, csak egy tanár...

Megfogta a labdát, és megpörgette kinyújtott mutatóujján. Pár pillanatig mereven nézte mutatványát, majd félvállról odavetette nekem:

- Hogy bírod?

- Mármint mit? – Homlokomat ráncolva néztem rá, majd az ajtón besurranó, fiatal lányokra, akik a falhoz lapulva néztek minket.

- Egy városban éltek, egy osztályba jártok... Sosem fordult meg a fejedben, hogy ez így nem jó?

- Nem is érdekelt sosem.

Figyelmeztetően megvillantottam szemeimet, jelezvén, hogy bámészkodóink előtt – akik már ezek hallatán is bizalmasan sugdolózni kezdtek – nem szándékozom elrontott családi életemről beszélni.

Joshua azonban nem vette észre a jelzésemet.

- Miért nem szóltál be neki valami ütőset? Megérdemelte volna, akkora szája van annak a srácnak, ilyet még nem láttam...

- Fejezd már be! – harsantam fel, ő pedig leejtette ujjáról a forgó kosárlabdát. – Ne érdekeljen ennyire az én életem!

Dühösen morogva hagytam őt faképnél, magamhoz vettem az öltözőben hagyott táskámat, s elindultam a következő órára, irodalomra. A teremben a lehető legmesszebbre ültem állítólagos rokonomtól és legjobb, kivételesen idegesítő barátomtól. Tüntetően hátat fordítottam mindenkinek, és mereven a fogalmazásainkat begyűjtő tanárnőre függesztettem a tekintetem.

 

*

 

Néhány órával később, mikor a bíró megfújta a sípot, két perccel a kosármeccs vége előtt, már egyáltalán nem gondoltam Yorira. Tombolt bennem az adrenalin, a hajam tincsenként ragadt a fejemre az izzadtságtól. Elkaptam a pálya széle felé pattogó labdát, és sietve a kispadnál álló csapatomhoz szaladtam.

A srácok között pedig ott állt legfőbb támaszunk, aki mindig hitt bennünk, bátorított minket, még ha mind el is voltunk már keseredve: az öreg, szelíd mosolyú Marshall edző.

- Na, srácok! – rikkantotta, s kezét Joshua vállára tette. – Eddig fantasztikusan játszottatok, ez meg is látszik a mérkőzés állásán. – Tekintetét az eredményjelző táblára irányította, én is odanéztem: jócskán vezettünk.

- Nyerni fogunk, hacsak valami istenség meg nem változtatja a pontokat – nevetett Chad, de Marshall edző csak összeráncolta homlokát.

- Mit szoktam mondani ilyenkor, fiúk?

Elmosolyodtam, hisz kívülről idéztem már Marshall edző kedvenc intelmét:

-  Sose törődj bele a győzelembe, még mielőtt megszólal a játék végét jelző síp! Adj bele mindent, míg teheted, küzdj az utolsó másodpercig, mintha a végkimenetel múlna rajta! – idéztük nevetve többen is.

- Akkor igazodjunk ehhez! – bólintottam, aztán hátat fordítottam nekik, s elfoglaltam helyemet a pályán. Feszülten vártam a sípszóra.

 

Marshall edző megtanított minket arra, hogy az életet is csak egy játékként fogjuk fel, csakúgy, mint a kosárlabdát. Ha egy kitűzött cél elérése fontos számunkra, sose adjuk fel, küzdjünk az utolsó pillanatig – míg meg nem kaparintjuk, amit akarunk. Maximalizmusra nevelt minket, hogy sose álljunk meg, bármilyen hosszú út is válasszon el minket a végtől.

Azt hiszem, nemcsak én, de a srácok többsége is úgy tekintett Marshall edzőre, mintha apánk lenne, hiszen összefogott minket, ha kellett, de jóságosan fegyelmezett is, ha arra volt szükségünk. Nekem, aki mellett sosem volt igazi apa, egy férfi, akire felnézhettem volna, talán szorosabbá is vált a lelki kötelékem vele, s ő is úgy bánt velem, mintha tulajdon fia lennék. Egyengette a karrieremet a kosárlabda útján, olykor-olykor pedig vendégül látott a saját lakásán, csak hogy beszélgessünk teljesen átlagos dolgokról. De mivel mégsem voltunk vérszerinti rokonok, olykor-olykor mégiscsak a kelleténél erőszakosabban pirított rám, ha ostobaságot műveltem – ezek az apró, az ő szemében jelentéktelennek vett csalódások önmagamban lassacskán csendessé, megfontolttá tették szavaimat és tetteimet. Hosszasan megrágtam minden kiejtett szavamat, átgondoltam rám váró cselekedeteimet – szerettem volna minél tökéletesebb fia lenni apámnak, aki valójában csak az edzőm volt. Hiszen felkészített az életre.

 

S egy röpke pillanattal később, még mielőtt a mérkőzés végét jelző sípszó elhangzott volna, elrugaszkodtam a talajtól, és bedobtam a meccs utolsó labdáját.

Ott vagyok, ahol lennem kell. A kosárlabda az életem.

 

*

 

Mikor leszállt az éj, a fiúkkal kisvárosunk legforgalmasabb szórakozóhelye felé vettük az irányt, hiszen volt okunk emlékezetessé tenni a napot.

- Megünnepeljük a győzelmünket – sóhajtott Cyrus. – És az utolsó együtt töltött éjszakánkat.

- Bizony – toldotta meg öccse, Heath. – Ennyi volt a szép élet. Holnap kora reggel irány London.

Fájdalmasan sajgott a szívem a tudatra, hogy a kosárcsapat két tagja – a családom két tagja – elköltözik, nemcsak az országot, de a földrészt is elhagyják! Európa olybá tűnt nekem, mintha nem is földi terület lenne, sokkal inkább valami túlvilági börtön – épp csak azt nem értettem, mivel érdemelték ki a fiúk száműzetésüket. Miért kellett szétszakadnia a családomnak, s nemcsak ennek, de annak idején a vérszerinti rokonaim miért költöztek külön?

- Még mindig a délelőttin rágod magad? – ingatta a fejét Joshua.

- Látszik? – kérdeztem vissza pironkodva. Még ha szeretném is elrejteni az arcomról az érzelmeket, hogy soha senki ne lássa rajtam a gyengeségeimet, mindig is lesznek olyanok, akik olyan közel állnak hozzám, hogy a legkisebb rezdüléseimből is kiolvassanak belőlem bármit. S azt hiszem, őket hívják barátoknak.

Sóhajtottam, de nem szóltam semmit. Mikor elmentünk a biztonsági őr mellett, az kedvesen mosolygott ránk – ismert minket, örült az aznapi győzelmünknek. Italt vettünk a pultnál, majd egy kevésbé népesebb közegben leültünk egy asztalhoz. Nem olyan messze tőlünk, a színpadon pedig megláttam azt az embert, akivel a legkevésbé szerettem volna találkozni: nevezetesen az ikertestvéremet, Yorit.

- Menjünk máshová?  - bökött fejével az aktuális zenekar felé Cyrus.

- Nem kell. Utánanéztem, nemsokára befejezik.

A fiúk bólintottak, de nem kerülte el figyelmemet zavart arckifejezésük – hiszen nekik sosem meséltem az engem Yorival összekötő családi kapocsról, így ők is csak sejthették, miért orroltunk meg egymásra.

- Hosszú történet ez. – A fiúk mind felkapták fejüket. – Szóval, ikrek vagyunk, tudjátok... Ő apával él, én meg anyával. Nem tudom, pontosan mi történt. Gondolom, a szüleink egymásba szerettek, megszülettünk, mi, az ikrek, aztán... aztán... aztán valami elromlott. És akkor szétválasztottak minket, azóta nem is beszéltünk. Igazából nem is kérdezősködtem sokat otthon a történtek után... De azt tudom, hogy az apám tehetett róla, hogy szétszakadt a család. Nem láttam őt évek óta, fel sem ismerném, ha szembejönne velem az utcán – de azt hiszem, nem is akarok találkozni vele.

Csendben néztek rám, nem szóltak semmit. Én pedig már bántam, hogy egy ilyen komoly témával rontottam el a búcsúpartink hangulatát.

- Elmegyek mosdóba – álltam fel az asztaltól. Sietve kerültem meg a táncparketten szórakozókat, tekintetemet szigorúan lefelé fordítottam, nehogy feltartson valaki.

Nem akartam Yorival törődni. Egy hirtelen jött, az életünkről mit sem tudó nő miatt nem szabadott volna ennyire felhúznom magam. Ha sokat foglalkozom a családom másik felével, az elvonhatja a figyelmemet fontos dolgokról: a barátaimról, a kosárlabdáról. Nem szabadott hagynom, hogy bárki is megakadályozzon...

- Hupsz! – S én abban a pillanatban éreztem, hogy nekiütközöm valakinek, az illető kicsit megtántorodott.

Meglepetten néztem farkasszemet az előttem álló, barna hajú lánnyal – nem ő volt az egyik gitáros Yori bandájából? Ikrek lehettek ők is, az egyikük talán Annabelle, a másik pedig... Barbie?

Szóval kettejük közül az egyik ott állt előttem, kezében egy félig üres pohárral, s ekkor jöttem rá, hogy italának többi része a felsőmön landolt hirtelen ütközésünk kísérője gyanánt.

- Jaj, Yori, ne haragudj... – motyogta félénken, aztán sietve körbenézett. – Nem azt mondtad, hogy a pulthoz mész?

Ha a lány – Annabelle vagy Barbie, teljesen mindegy – nem lett volna feltűnően csinos, már ordította volna, amiért összetévesztett a testvéremmel. Ebben az esetben inkább halkan dörmögtem:

- Ren vagyok...

A reakciója engem is megijesztett: kiejtette kezéből a poharat, kezeit arca elé kapva sikkantott egyet, s ezzel felkeltette néhány körülöttünk álló ember figyelmét. A lány pedig úgy nézett rám, mintha attól rettegne, hogy egy óvatlan pillanatban rátámadok, próbálta magát apróra húzni, úgy tűnt, menten kereket old.

- Várj már! – kaptam el a csuklóját, még mielőtt elszalad. – Nem foglak megenni... hogy hívnak?

Ő azonban továbbra is falfehéren és némán állt előttem. Bátorítóan rámosolyogtam, mire végre kinyitotta a száját.

- Ne haragudj... nem akartam... Nem is hasonlítotok annyira... csak a félhomály... a hajatok is más... ne haragudj...

- Ne aggódj már! – erőltettem magamra egy halk nevetést. – Nem te vagy az első, aki összekever minket. Megszoktam már.

Igazság szerint ő volt eddig az egyetlen, aki Yorinak szólított, és ez egy kissé szíven ütött. Habár az arcunk és a magasságunk közel ugyanolyannak volt mondható, legalább a hajunk hosszúsága lehetett volna támpont: az enyém nem verdeste a füleimet és a tarkómat, mint a testvéremé.

Ő viszont elhitte, hogy ez mégiscsak gyakori eset, hangja ezután sokkal bátrabban csengett.

- Bailey vagyok – Ezek szerint majdnem eltaláltam. – Csak te ne keverj össze engem Amandával, ő tényleg neked ugrana...

Tulajdonképpen a neveiket rosszul jegyeztem meg, de sebaj, ezentúl ügyelek rá, hogy ne tegyem.

- Meghívhatlak valamire? – böktem a pult felé, aztán megtorpantam. – Vagy te meg Yori együtt...

- Dehogy! – sietett a válasszal. – Mi nem... és ő Amandával sem. Szívesen megiszom veled valamit.

Néhány pillanatig zavartan mosolyogva néztünk egymásra, majd ténylegesen elindultunk a bárpult felé. A gondolatra, hogy életemben először akár hasznot is húzhatok a nem mindennapi családi helyzetemből, nevethetnékem támadt.

A jókedvem viszont olyan hamar párolgott el, mint ahogyan megjelent – hirtelen meghallottam Yori a hangját a hátam mögött.

- Te meg mégis mit csinálsz?!

A kérdés kétségkívül Bailey-nek szólt, s nem nekem, nem is hittem volna, hogy Yori egyáltalán szóba állna velem. Mindenesetre nagyon kíváncsi voltam, mivel húzhatta ki nála a gyufát a lány.

Megálltunk, és mindketten érdeklődve néztünk Yorira, Bailey mintha kissé mérgesnek is tűnt volna.

- Mi bajod, Yori? – kérdezte tőle tárgyilagosan, mint akinek sejtelme sem lett volna, mi áll a háttérben.

- Mit csinálsz te – Yori egy pillanatig hezitált, majd a szemembe nézett, s a fogai között sziszegte ki a nevemet: - Rennel?!

- Megiszik velem valamit – feleltem Bailey helyett. Farkasszemet néztünk, talán néhány körülöttünk álló is érdeklődve nézhette a jelenetet: két, egymásra majdnem megszólalásig hasonlító fiú méregette egymást úgy, mintha menten a másik torkának ugranának.

- Te nem nyúlhatsz Bailey-hez! – sziszegte a magáét, erre azonban már a mellettem álló, megilletődött lánynak is volt néhány szava:

- Azt teszek, amit akarok, Yori! Nem vagyok a barátnőd!

Yori pedig csak hebegni-habogni tudott, talán érzékeny pontjára tapintott Bailey.

- Persze, hogy nem... én csak... nem akarom, hogy ezzel a barommal kezdj!

Ökölbe szorítottam a kezem, legszívesebben gyomorszájon vágtam volna. Hát kettőnk közül hogy lehettem volna én a barom?

- Majd én eldöntöm, kivel kezdek! Ne legyél ilyen önző, mindig csak magadra gondolsz!

- Yori! – Úgy döntöttem, megpróbálom menteni, ami még menthető. – Hagyj minket békén, rendben? Felejtsük el, hogy beszéltünk, és hadd igyak meg végre valamit Bailey-vel.

A szavak csak olajként hatottak a már így is lángoló tűzre: Yori egy jól irányzott jobbegyenessel néhány pillanatra harcképtelenné tett. Éreztem a testemben a fájdalmat, amit az ütése okozott, leginkább mégis az fájt, hogy miatta már egy szombat estémet sem tölthettem el úgy, ahogyan szerettem volna. És akkor elhatároztam: nem engedem, hogy ő diktáljon.

Kitért az ütésem elől, aztán eltűnt a tömegben. Én azonban nem hagyhattam, utána mentem, s csakhamar megpillantottam őt a bejáratban, távozni készült. Utána szaladtam, már néhány sarokkal arrébb járt, amikor sikerült őt utolérnem.

- Menekülsz? – nevettem rá kárörvendően.

- Nincs hangulatom a képedhez – felelte egykedvűen. Lépteit lelassította, zsebre tett kézzel sétált tovább előttem.

- Mintha nekem lenne a tiédhez...

- Akkor miért követsz? – Megtorpant, és csak állt ott, nekem háttal, lehajtott fejjel. – Miért jössz oda, ahol én zenélek? Miért kezdesz ki a kiszemeltemmel? Miért kergetsz végig a városon?

- Nézd... – igyekeztem mentegetőzni – Nem tudtam, hogy neked bejön Bailey. Ünnepelni jöttünk a meccsünk után...

- Ja, hallottam, hogy afféle kosaras csodagyerek vagy – vetette oda, szinte lesajnálóan.

Odaálltam mellé, és egy erőteljes rántással magam felé fordítottam őt, így ismét farkasszemet néztünk dühösen.

- Nem lehet mindenki művészlélek. Cseppet sem vagyok kevesebb nálad, mert sportolok. Sőt, szerintem ez neked is jót tenne, fegyelmet tanulhatnál.

- Szóval nem vagyok elég fegyelmezett neked? Ki vagy te, Ren Tatsuya, a fegyelem mintaképe? – Felkacagott.

- Nem én ütöttelek meg téged ott bent...

- Számít? Előbb-utóbb te is megtetted volna.

Még mielőtt válaszolhattam volna, közeledő léptek zajai ütötték meg fülemet. Yori is hallotta őket, zavartan nézett körül, aztán intett, hogy húzódjunk be az egyik mellékutcába. Egyikünk sem akarta, hogy nyilvánosan együtt lássanak minket, pláne hangos szóváltás közepette.

Néhány alak tűnt fel a sarkon, talán hárman lehettek. Úgy tűnt, mintha pontosan felénk tartanának. Yori halkan felszisszent, és magára rántotta kapucniját, nehogy felismerjék, amikor elhaladnak mellettünk. Lenézően pillantottam rá, de ez is hidegen hagyta.

Aztán felcsendült egy számomra ismeretlen hang.

- Nahát, a két Tatsuyához van szerencsém? Tudhattam volna, tőletek hangos a szomszéd utca is.

Mindhárman nevettek, s folyamatosan csökkent közöttünk a távolság.

- Ki a franc vagy? – harsant fel Yori, kihúzta magát, mint aki kész egy újabb csetepatéra.

Nekem már elegem volt abból az éjszakából, ez volt a harmadik, amikor belebotlottam olyanokba, akikkel legkevésbé sem akartam találkozni. Bár Bailey egy aranyos, csinos lány volt, a jó hangulatot tönkretette Yori, s már az ismeretlen alakok is belém kötöttek.

Az egyik utcalámpa fénye megvilágította a három alakot, egyiküknek sem volt ismerős az arca. Mindannyian magas, sportos alkatú fiúk voltak, szőke hajuk csillogott a lámpafényben.

- Kik vagytok? – kérdeztem már én is. – És honnan ismertek minket?

A legelöl álló, legfiatalabbnak tűnő fiú – aki velünk egykorúnak tűnt – kárörvendően felnevetett. A hátam borsózni kezdett, a jelenet kezdett hasonlítani egy elrontott horrorfilmhez: az ilyen kacajok után mindig valami rémség következik.

Yorit ezen az éjjelen egy olyan embernek ismertem meg, aki képtelen kordában tartani indulatait – erre utalt legalábbis, hogy öklét rázva indult a furcsa jövevény felé. Annak két csatlósa – talán a testvérei? – viszont nagydarab, ijesztő biztonsági őrök benyomását keltették, akikkel nem érdemes összeverekedni, így végül heveskedő rokonom is belátta, jobb, ha nyugton marad.

- Kérdeztünk valamit! – dobbantott a lábával, mire az a fiú ismét elnevette magát.

- Van egyáltalán bárki is, aki nem ismeri a neveteket és a történeteteket? – Közelebb lépett hozzánk, s nekem egy életre belevésődött a fejembe az arckifejezése, ahogy finom vonalait elcsúfították a kegyetlen nevetés ráncai: úgy nézett ránk, mintha komplett őrült lenne.

Aztán a válla mögött hátranézett csatlósaira, s odavetette nekik:

- Szerintem eleget láttunk. Menjünk.

Azzal, mint akik jól végezték dolgukat, hátat fordítottak, s néhány perc múlva eltűntek az éjszakában.

Szólj hozzá te is!
Név:
E-mail cím:
Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet.
Írd be a fenti szót: új CAPTCHA kérése
 
 
7 hozzászólás
Utolsó hozzászólásokÚjabbak 1 KorábbiakLegelső hozzászólások
2012.04.28. 23:21
Noi

 

Kedves Camilla!
Rögtön bele is vágok, olvasással párhuzamosan írom ezt :)
"Valahonnan szerzett egy kosárlabdát, egymásnak passzolgattuk."
Kicsit fura ezt olvasni, mert egyáltalán nem kapcsolódik a történethez. Talán más megfogalmazással jobb lenne. És ez a többi kosárlabdás részre is igaz. Értem, hogy tisztázni akarod, hogy a beszélgetés alatt mi történik, de talán ezt máshogy kéne megfogalmazni, hogy jobban belevesszen a sorokba.
"– Tájékoztatni kellett volna ezt a nőt, hogy mi az illem errefelé."
Ha jön egy új tanár, nem fogja az igazgató minden diák gondját-baját ismertetni vele :) És akármi is lehet a baj - még nem derült ki -, az illem az másról szól.
"- Fejezd már be! – harsantam fel, ő pedig leejtette ujjáról a forgó kosárlabdát. – Ne érdekeljen ennyire az én életem!"
Oké, hogy zavarja a téma, és az, hogy közönségük is van, de mégis, ezt talán máshogy is lehetett volna kezelni. Barátok, ha halkan elmondja neki mi a helyzet, megérti. És az, hogy fiúk, nem mentség az ilyen kirohanásra. A fiúk egymás között megbeszélik az érzelmeiket - nem olyan részletesen, mint mi lányok, de azért beszélnek ők is. 
A kosárlabdás rész nagyon tetszett, szépen megfogalmaztad, és a fejembe az egész jelenetet lejátszottam - kérdés nélkül. Ez a rész nagyon jó lett :)
"Miért kellett szétszakadnia a családomnak, s nemcsak ennek, de annak idején a vérszerinti rokonaim miért költöztek külön?" 
Itt nem világos az 'ennek' szó használata. Nagyjából értem, mire célzol, bár itt akár ki is fejthetted volna.
Oké, igazából ezután a rész után teljes mértékbe belemerültem az történetbe, lekötötte a figyelmemet. Ezek alapján ebben a részben nem lehet olyan orbitálisan nagy hiba :) Ez a rész már jobban tetszik, érdekesebb - mint általában minden könyvben, az első még kicsit lassú, unalmas, utána megindulnak az események. Kíváncsi vagyok a folytatásra, szóval... :) Gratulálok!
 
Pontszámod: 10/7
 
Noi
2012.04.14. 15:03
Netty

Ez nem lehet igaz, megint levágta a kritikám pozitív részét...

 

A legvégén felhoznám pozitívumként az edző és Ren kapcsolatának leírását. Szerintem nagyon aranyos, és sok bölcsességet megfogalmaztál benne. Az osztályfőnököm (a testneveléstanár) is ezt szokta mondani, egyetértek vele, mégis a lustaság hatalmas úr. De mennyire igaz: én úgy vettem észre, a sportolók között tényleg családias kapcsolat szokott kialakulni, s általában ők sikeresek is.

Végül pedig a pontszám: 7.5, ami éppen egy kicsikével kevesebb, mint amennyit az előző fejezetedre adtam.

További szép napot, jó írást! ^^

2012.04.14. 15:02
Netty

Szia!

Szokásosan jó volt olvasni tőled, igazán szeretem az írásaidat! Ezt a fejezetet azonban kicsit gyengébbnek érzem, mint az előzőt. Nem sokkal, csak éppen egy gondolatnyival.

Először is azzal kezdeném, hogy engem nagyon zavar, hogy még mindig nem tudom, mi okozhatta a két testvér között azt a mérhetetlenül nagy gyűlöletet. Gyanítom, nem a szülők elválása, ez egy nagyon gyenge indok, sőt, én tapasztaltam, hogy ez milyen. Tehát tudom, nagy súlya van, de nem éppen választja el egymástól a testvéreket, ehhez kell még valami löket.

A két szereplő – bármennyire is tiltakoznak ez ellen – nemcsak külsőleg, de még belsőleg is igen-igen hasonlítanak. Mondjuk, azért vannak alapvető különbségek: Yori zenész, ellenben Ren kosárlabda játékos. Ennek ellenére kissé kidolgozatlannak érzem őket, mintha ugyanarról a két személyről írnál. Mellesleg a többiek reakciói is eléggé furcsák. Például: nekem az szúrt leginkább szemet, amikor Ren hirtelen felállt az asztal mellől és elment a mosdóba, de aztán úgy döntött, megiszik egy italt Baileyvel. Cseppet sem furcsa. Kétlem, hogy ezt nem látták a haverjai, akik az én fejemben simán ültek a maguk helyén, beszélgettek, ittak, satöbbi.

A vége sem éppen hatott meg, jó, sejttet valami csavart, de egyelőre így kissé talán unalmas volt. Gyakorlatilag nem történt semmi sem: a három fickó megnézte a Tatsuya testvérpárt, váltottak néhány szót, gonoszan nevettek, és elhúztak. Ez így egyáltalán nem izgalmas, mondjuk egy-két pofon nyugodtan elcsattanhatott volna. Bár, a folytatásban ki fog derülni, igazából miről van szó, de ez így mégsem valami nagy dolog.

Szeretnék jelezni neked két kisebb hibát, nem tudom, az előttem lévők jelezték-e:

„Ha a lány – Annabelle vagy Barbie, teljesen mindegy – nem lett volna feltűnően csinos, már ordította volna, amiért összetévesztett a testvéremmel.” – ordítottam volna
„hirtelen meghallottam Yori a hangját a hátam mögött” – az első a nem kell.

Azért megjegyzem, hogy nagyon tudom értékelni a szép leírásokat, bár helyenként túlmagyarázod a dolgokat. Erre figyelj oda – mégis azt kell mondjam, tetszett a rész. Ha csak az alaptörténetet nézzük, jobb, mint az első fejezet, viszont gyengébb volt, a fent leírt dolgok miatt.

Nálam nagyon bekavart ez a mondat: „Egyikünk sem akarta, hogy nyilvánosan együtt lássanak minket”. Most akkor tudnak arról, hogy testvérek és utálják egymást, vagy nem? Amúgy ha nem akarnak együtt mutatkozni, akkor minek követte Ren Yorit? Az iskolában hogyhogy eltűrik egymást? De a legeslegfontosabb, ami leginkább foglalkoztat: miért? Miért van ez az egész utállak-dolog? Jó lett volna, ha konkrétan felfeded.

Még valami észrevétel: kevés szóismétlés is volt, leginkább az az „olykor-olykor”-os kifejezést tudnám kiemelni, nos, ott végképp kell kezdeni valamit azzal a szóval.

A legvégén felhoznám pozitívumként az edz

2012.04.14. 12:33
Gyöngyvér

Helló, megérkeztem!
Elsőnek szeretnák gratulálni a kiváló elmélkedős, filozofálós részekhez, egyből a kedvenceim lettek. Nagyon szépen fogalmazod meg a dolgokat, egyáltalán nem éreztem se laposnak, se közhelyesnek, ami pedig a legrosszabb dolog, ami történhet egy fejezetben.
Igazából én nem vagyok nagyon profi a helyesírási hiba és a vesszőkeresésben, de ahogy láttam ezek rendben voltak bár az első bekezdében elég sokat ismételgettett a kosárlabda szót, ez nem hatott nagyon pozítívan. Kicsit megrémültem, de aztán ezek az aggályok szépen eloszlottak. Ja és még találtam egy véletlen nagybetűt az egyik párbeszéd mögött.  De ahogy nézterm az csak elirás volt, úgyhogy nem nagyon húz le semmit.
Maga a történetszövés szép munka, ügyesen rejted el az információkat, és jól bánsz a szereplőkkel. Örülök, hogy a két iker nem lett egyforma, és csak külsőre hasonlítanak. 
No, de azt nem értem, hogy miért követte a testvérét. Mert ha már sportol, és fegyelmet tanul, akkor kötve hiszem, hogy elengedi magát annyira, hogy átszaladjon pár utcán, hogy megruházza a tesóját. Jó, elismerem utálja, de ilyen szintű ellenszenvnél ez már nem lehet elég. Meg különben is ha annyira fegyelmezett, akkor nem kezd verekedni. A másik pedig, ha balhésab, akkor nem tűnik el csak úgy, legalábbi szerintem. ez kicsit illogikusnak tűnt.
Összegezve tetszett, ügyesen csinálod, megéri folytatni. Viszont 8/10-et adok, mert nem igazán értettem a viselkedésüket. 

2012.04.05. 19:55
Hemy

Kedves Camilla!

A fejezet kivitelezésével nem volt bajom, bár néhol akadtak túlírt, és ezáltal értelmüket vesztett mondatok, de most ezekre nem térek ki.

Egyedül a történet központi problémája nem hagy nyugodni. Az előző fejezetben a tanárt meg akarták skalpolni, amiért megjegyzést mert tenni a két gyerek hasonlóságára.

Most pedig mit látunk? Először is, természetes hangnemben közlöd, hogy igazából ikertestvérek, mintha ezt az olvasó köteles volna tudni, majd kiderül, hogy a kosárlabdacsapat, akikre a főszereplő a családjaként tekint, ugyancsak nincsenek tisztában a rokoni kapcsolattal. Tehát ha még ők sem tudják, akkor miért várták el egy újonc tanártól, aki akkor találkozott velük először, hogy tudja, hogy a téma tabu? Aztán meg rádobsz egy lapáttal azzal, hogy ó, hát rengetegszer összekeverik őket, semmi gond. Tehát akkor mégsem tabu a dolog? Totális logikai káosszal állunk szemben.

Szerintem te sem tudod, mit akarsz ezzel az egésszel, csak valami alapbonyodalom kellett a történethez, te pedig sajnos egy elég gyenge témát találtál, ami még csak tisztességes kidolgozásra sem került. Remélem, te is látod, mire akarok kilyukadni.

Továbbá, már második fejezete halogatod annak közlését, hogy miért is utálják egymást az ikrek, ami nem fair az olvasók szempontjából. Nem túl felemelő úgy olvasni egy történetet, hogy lilád sincs arról, mi miért történik. Szerintem ideje lenne tisztázni a dolgot.

Meg ilyen logikai malőrökre sem ártana odafigyelni, hogy:

„Egyikünk sem akarta, hogy nyilvánosan együtt lássanak minket”

Eleve, egy iskolába járnak, tehát már itt borul a dolog. Meg pár perccel előtte is nyilvánosan együtt mutatkoztak a klubban, és szerintem ott több ember volt, mint az a három, akik az utcán közeledtek.

A fejezet végét sem értem, de legalább a pasas megfogalmazza az általam is feszegetett kérdést: „Van egyáltalán bárki is, aki nem ismeri a neveteket és a történeteteket?”

Persze, hogy van, nem is egy példa volt már rá a történet során. A kérdés azt sugallja, hogy nyílt titok, mi történt a gyerekekkel, ennek ellenére nagyjából senki sincs tisztában vele, szerintem még te magad sem.

Azt tudom ajánlani, hogy készíts vázlatokat, ahol szépen levezeted a történetet, és így ki tudod szűrni a logikai hibákat, mert azok bizony tönkre tudják ám vágni a történet hitelességét.

Még annyit, hogy a közepén az az ömlengés az edzőről túlságosan teátrálisnak hat, és nagyon kilóg az egyébként könnyed hangvételű történetből. Értem én, hogy sokat jelent neki az edző, de ezt kevésbé drámaian is el lehetett volna mondani, hogy illeszkedjen a fejezetbe.

De egyébként a helyesírás,a központozás és a megfogalmazás is teljesen rendben volt, és mivel nálam az a mérvadó, megadom a 6 pontot.

U.i.: Andzse kritikáját olvasva tudatosult bennem, hogy ez most egy másik karakter szemszögéből megírt fejezet volt. Húha. Akkor bizony igaza van a néninek, tényleg nem érezhető a különbség.

2012.03.31. 17:25
Andzse

 

Bevallom, nálam ez a második fejezet rontott a regény megítélésén.
Mint azt az első fejezetnél már megírtam, már akkor sem tudtam azonosulni a szereplőkkel és a történettel, de ez alapján a fejezet alapján ez, ha lehet még jobban kiütközött.

A karakterek reakciói nem csak furcsák, de sokszor érthetetlenek és idegesítően irreálisak.
Az elején nem tudtam mire vélni a főszereplő puffogását, hirtelen indulatát – egészen úgy viselkedett, mint egy hisztis kislány.
Aztán ott volt a szórakozóhelyen az  jelenet, mikor a lány beleütközik a fiúba, majd mikor az megmondja neki, hogy ő nem Yori, a lány kiejteti a kezéből a poharat és a szája elé kapja a kezét? Még elképzelni is furcsa, mintha egy túljátszott színdarabot néznék.
Aztán Yori hirtelen feltűnik a színen és kérdőre vonja a lányt… szóval minden olyan túl hirtelen, túl heves, túl éles. Nincs átmenet, az összes szereplőd ugyanolyan heves reakciókat ad a helyzetekre, ami nagyon zavaró.
Hiába írtad meg a fejezetet Ren szemszögéből, ebből semmi nem volt érezhető, mert mintha összefolyna a karaktere Yoriéval, nincs éles különbség, nincs olyan tulajdonság, megkülönböztethető stílus, ami miatt azt mondanám: igen, ez egy másik szereplő.


Továbbá nem értem a regény fő konfliktusát sem. Bár már valamennyire többet tudunk a főszereplők múltjáról, még mindig nem tudjuk, miért ez a nagy ellenségeskedés? Vagy ez lenne maga az ok, hogy külön szülőhöz kerültek? Mert akkor ezt nem érzem elég alaposnak egy ekkora gyűlölethez, amit a fiúk egymás iránt éreznek.

A végén is értetlenül álltam az események előtt, mikor feltűnt a három szőke fiú, látszólag a nagy semmiért, mivel pár megjegyzésen kívül, (amikkel a történet nem haladt előrébb és információt sem hordoztak magukban) – igazából semmi hasznuk nem volt. Jöttek-mentek, és közben semmit nem csináltak.

A párbeszédekre alapvetően jellemző, hogy nem igazán segítik a történetet az előremozdulásban. Talán mikor az utcán vitatkoznak, még az a legszervesebb része a történetnek, de ott is, Ren bocsánatot kér a lány miatt, Yori pedig erre megjegyzi, hogy Ren mekkora kosaras gyerek – szóval lényegében nem igazán értékes ez a párbeszéd sem. Ezen dolgoznod kell még egy kicsit, mert a párbeszéd nem csak a történet miatt fontos, mert elhinthetsz vele sok-sok információt, hanem a karakterek jellemét is nagyban meghatározzák. Hogy hogy beszélnek, hogy használják a szavakat, a különböző helyzetekre hogy reagálnak – ezek mind segítik az olvasóban kialakuló képet a karakterről, és ezzel együtt segítik elkülöníteni egymástól a különböző szereplőket.

Sajnálom, hogy végül is nem sikerült megszeretnem a történetet és az előző fejezethez képest több negatívumot tudtam felsorolni, de remélem semmiképpen nem veszed rossz néven a leírtakat.

Az előző fejezetre 10/6-ot adtam, és mivel ezt gyengébbnek gondolom, ezért

10/5

2012.03.31. 17:25
Andzse

 

Na kezdjünk bele ebbe a második fejezetbe J

Volt pár dolog, ami szemet szúrt a fejezetben, lássuk mik voltak ezek.

- Na, srácok! – rikkantotta, s kezét Joshua vállára tette. – Ez a rikkantotta nekem kicsit furcsán hatott, főleg, hogy előtte öreg, szelíd mosolyúnak tituláltad az edzőt, most mégis itt rikkantgat – szóval egyszerűen nem illett a képbe. Nem hiba, de engem kicsit megakasztott, mintha valami népmesei kakas volna szegény Marshall edző. J

Egyengette a karrieremet a kosárlabda útján, olykor-olykor pedig vendégül látott a saját lakásán, csak hogy beszélgessünk teljesen átlagos dolgokról. De mivel mégsem voltunk vérszerinti rokonok, olykor-olykor mégiscsak a kelleténél erőszakosabban pirított rám, ha ostobaságot műveltem. – Ez az olykor-olykor két egymás utáni mondatban kicsit sok, érdemesebb lenne mással helyettesíteni, mondjuk „néha”-val.

- Látszik? – kérdeztem vissza pironkodva. – ójaj, elpirult a szentem. Egy fiúhoz nem illik a pironkodás – nem csak mint tett (bár előfordul, hogy a fiúk elpirulnak), de egy szövegben ez nagyon lányosan hat, főleg ebben a megfogalmazásban. Esetleg lehetne „idegesen” vagy más jelző, de a „pironkodás” nagyon nem illik egy 17 éves fiú karakterébe.

Ha a lány – Annabelle vagy Barbie, teljesen mindegy – nem lett volna feltűnően csinos, már ordította volna, amiért összetévesztett a testvéremmel. – gondolom ez „ordítottam” lett volna J

Miért kezdesz ki a kiszemeltemmel?  - ezt biztos nem viccnek szántad, de én jót mosolyogtam rajta. Annyira életszerűtlen szerintem, hogy egy fiú ezt mondja a másiknak, hogy „kiszemelt”-nek nevezze a csajt, aki tetszik neki. :D Kicsit szépirodalmiasan hat ez a mondat, és nem egy 17 éves fiú szájába való, az tuti. J

Ennyi lenne az, ami szerintem szövegalkotás szempontjából negatív, most nézzük átfogóbban a dolgokat.
 

Utolsó hozzászólásokÚjabbak 1 KorábbiakLegelső hozzászólások
 
Chat
 
Közöségi média

Engel Facebook oldala

Engel YouTube csatornája

Engel DeviantArt galériája

 

 
Látogatottság
Indulás: 2011-12-22
 

Könyves oldal - egy jó könyv, elrepít bárhová - Könyves oldal    *****    20 éve jelent meg a Nintendo DS! Emlékezzünk meg ról, hisz olyan sok szép perccel ajándékozott meg minket a játékaival!    *****    Ha érdekelnek az animék,mangák,videojátékok, japán és holland nyelv és kultúra, akkor látogass el a személyes oldalamra.    *****    Dryvit, hõszigetelés! Vállaljuk családi házak, nyaralók és egyéb épületek homlokzati szigetelését! 0630/583-3168 Hívjon!    *****    Könyves oldal - Ágica Könyvtára - ahol megnézheted milyen könyveim vannak, miket olvasok, mik a terveim...    *****    Megtörtént Bûnügyekkel foglalkozó oldal - magyar és külföldi esetek.    *****    Why do all the monsters come out at night? - Rose Harbor, a város, ahol nem a természetfeletti a legfõbb titok - FRPG    *****    A boroszkányok gyorsan megtanulják... Minden mágia megköveteli a maga árát. De vajon mekkora lehet ez az ár? - FRPG    *****    Alkosd meg a saját karaktered, és irányítsd a sorsát! Vajon képes lenne túlélni egy ilyen titkokkal teli helyen? - FRPG    *****    Mindig tudnod kell, melyik kikötõ felé tartasz. - ROSE HARBOR, a mi városunk - FRPG    *****    Akad mindannyijukban valami közös, valami ide vezette õket, a delaware-i aprócska kikötõvárosba... - FRPG    *****    boroszkány, vérfarkas, alakváltó, démon és angyal... szavak, amik mind jelentenek valamit - csatlakozz közénk - FRPG    *****    Why do all the monsters come out at night? - Rose Harbor, a város, ahol nem a természetfeletti a legfõbb titok - FRPG    *****    why do all monsters come out at night - FRPG - Csatlakozz közénk! - Írj, és éld át a kalandokat!    *****    CRIMECASESNIGHT - Igazi Bûntényekkel foglalkozó oldal    *****    Figyelem, figyelem! A második vágányra karácsonyi mese érkezett! Mesés karácsonyt kíván mindenkinek: a Mesetáros    *****    10 éves a Haikyuu!! Ennek alkalmából részletes elemzést olvashatsz az anime elsõ évadáról az Anime Odyssey blogban!    *****    Ismerd meg az F-Zero sorozatot, a Nintendo legdinamikusabb versenyjáték-szériáját! Folyamatosan bõvülõ tartalom.    *****    Advent a Mesetárban! Téli és karácsonyi mesék és színezõk várnak! Nézzetek be hozzánk!    *****    Nagyon pontos és részletes születési horoszkóp, valamint 3 év ajándék elõrejelzés, diplomás asztrológustól. Kattints!!!!