| Pályázat : Camilla - Duplán - első fejezet |
Camilla - Duplán - első fejezet
1. fejezet
Szemszög: Yori
A túlsó sarok
Amikor tudatosult bennem, hogy a délelőtt folyamán be kell adnom egy előzőleg elfeledett önéletrajzi fogalmazást a tanáromnak, kora reggel, a szemeim kipattanásával egy időben kitörtem az ébrenlét és az álom határát jelentő súlyos, ragacsos mámorból, hangos dobbanásokkal az asztalhoz trappoltam, és magam elé húztam egy üres füzetlapot. Elbizonytalanodva körülkémleltem a szobában bármiféle ötletforrásért, s mikor pillantásom az ajtóra szerelt tükörre tévedett, elmosolyodva a készülő művem fölé hajoltam.
Becses nevem Yori Tatsuya, tizenhét éves, ázsiai származású diák vagyok, s az Egyesült Államok egyik nem túl neves kisvárosában élek édesapámmal, a tóparti házunkban. A szüleim elváltak még réges-régen, édesanyámmal sem találkoztam már vagy kétéves korom óta, és ha jobban belegondolok, nem is szeretnék ezután sem.
Viszonylag magas termetű srác vagyok, akár kosaras is lehetnék, de engem nem vonz a sport, meg hát amúgy sem látnának szívesen a csapatban. Egyébként barna szemem van és sötét hajam, amelyek – a nagyszüleim szerint – a kelleténél hosszabb tincsekben fedik koponyámat. Szerintem ez így van jól, az a fontos, hogy nekem tetsszen, nem?
Legtöbbször narancssárga felső van rajtam, szeretem ezt a színt, szinte az egész szobámat ez uralja. Azt mondják, ez nem túl férfias, de én megint csak azt kérdem, mit számít mások véleménye? A narancssárga egy kellemes, vidám szín, és én pont azért szeretem.
Igazság szerint szemüveget kellene hordanom, főleg, ha távoli dolgokat akarok megnézni. De nekem ez nem szimpatikus dolog, zavar a két szára meg a lencse – szóval úgy az egész. Néha, amikor például egy teremben túl hátul ülök, s nem látom a táblára írtakat, előveszem, de ez tényleg ritka alkalom, hiszen jól megvagyok én nélküle...
A telefonom csörgése szakított félbe. Halkan elmormoltam valamiféle szitkozódást – hiszen ki kereshet egy órával ébresztési idő előtt?! -, majd meglágyult szívvel vettem fel a készüléket, mikor azon megpillantottam legjobb barátom, Skipper nevét.
Néhány másodperces bájcsevegés után valami olyat közölt velem, amitől kis híján a székemről is leestem.
- Tessék?! – csattantam fel. – Most?
Természetesen, most azonnal, ne várjak egy percet sem, rohanjak, ahogy csak tudok – Skip fontos bejelentésre készült, s ehhez nélkülözhetetlen volt jelen lennem szobájában. Hümmögve, átkokat szórogatva magamra rántottam előre odakészített ruháimat – narancssárga pólóval, igen -, félkésznek sem mondható fogalmazásomat pedig a táskám mélyére süllyesztettem azzal a szándékkal, hogy valamelyik szünetben még befejezhetem.
A konyhába érve a már korán reggel fitt apámat pillantottam meg, ahogy kivesz a pirítóból két kenyeret. Szinte meg sem lepődött, mikor meglátott, épp ellenkezőleg: szájának sarka meg-megrándult a visszafojtott, pajkos mosolytól.
- Csak nem Skipper tart csapatmegbeszélést?
Felmordultam, kivettem a kezéből a pirítóst, s néhány perc múlva már az utcán trappoltam.
Sosem szerettem Skipper hajnali megbeszéléseit, legtöbbször már a legelején kiderült, hogy az információ nyugodtan várhatott volna a tanítás kezdetéig, de hiába: ő szeretett mindent azonnal közölni, s az sem érdekelte, ha ennek okán a legédesebb álmaiból zavar fel bárkit is.
Hogy hasznosan töltsem azt az időt, amelyet a kerület átszelése elvett az életemből, gondolatban tovább fűztem beadandó fogalmazásom szövegét.
Ha meg kellene mondanom, mi az, amire életem értelmeként tekintek, nekem nem kellene sokáig elmélkednem, mint velem egykorú társaimnak. Ők számba vennék lehetőségeiket, hosszasan rágódnának a kérdésen, mérlegelnének, nehezen szánnák rá magukat a válaszra – ezzel szemben számomra rögtön kézhez áll a tökéletes felelet. Számomra csak egyetlen olyan dolog van, ami hozzám tartozik, ami biztos jövőt mutat nekem: és ez a zene.
Kiskorom óta úgy nézem a tévében vagy színpadokon muzsikáló embereket, mintha istenségek lennének. S mostanra úgy hiszem, azok is! Akik igazán bánni tudnak hangszerükkel, s meg is becsülik azt, ténylegesen valamiféle felsőbb hatalom földi képviselői lehetnek.
Jó néhány éve fogtam először basszusgitárt a kezembe, apám egyik barátjáé volt, s az érzés leírhatatlan: én is megéreztem magamban, a hangszert érintő ujjaim begyében azt a leírhatatlan, isteni érzést, amelyet mindaddig csupán másokon láttam. Azt hiszem, aznap életre kelt bennem is a hatalom a zene felett, a vágy a birtoklása iránt.
Zenekarban játszom immár két éve, egyelőre inkább kisebb sikereink voltak, de talán jó úton haladunk a nagyobbak felé. Azt mondták nekem annak idején, akár énekes is lehetnék, egyesek szerint szép hangom van, én mégis megmaradtam a háttérben, kezemben a hangszeremmel és az isteni hatalommal, amellyel a zene iránti szeretetem felruházott.
Kopogtatás nélkül léptem be a házba, s rögtön szembetaláltam magam két, karikás szemű felnőttel, Skip szüleivel – apjának haja ugyanolyan kávébarna színben tündökölt, mint fiáé, s anyja is igencsak alacsony volt, akárcsak csemetéje. Halkan jó reggelt kívántak, hangjuk elárulta, hogy hozzám hasonlóan ők sem örültek az ébresztésnek.
- A garázsban vannak – felelt kimondatlan kérdésemre a nő, miközben tejet öntött egy bögrébe. – Viszek le nektek pirítóst, majd ha észhez térek.
Bólintottam, aztán sietve elhagytam a konyhát, hogy megkeressem barátaimat.
És tényleg ott voltak mind: az alacsony, sötét üstökű Skipper; Morgan, aki viszont szokatlanul magas fiú volt, hamvasszőke haját túrogatta dobütőjével; Bailey és Amanda, az ikerlányok pedig az egyik sarokban ülve gitárjaikat hangolták be. Mikor becsuktam magam mögött az ajtót, mind felkapták fejüket.
- Yori, na végre! Már vártunk! – lelkendezett Bailey, s a szívem egy kissé hevesebben kezdett verni.
- Skip minket már félórája iderendelt – toldotta meg Amanda, jól kiegészítve nővérét.
- De azt mondta, addig nem mesél, amíg nincs itt mindenki – fejezte be Morgan.
Skipper, hogy magára vonja a figyelmet, a terem közepére állt, s miközben lazán a fejét ingatta, jól hallhatóan a torkát köszörülte.
- Mi lenne, ha legközelebb tanítás előtt húsz perccel jelentenéd be a mondanivalódat? – Fáradtan nyújtózkodtam, majd helyet foglaltam a lányok mellett.
- Lusta banda! – rikkantotta Skipper, s össze is rezzentem hangjának erejétől. – Mi lenne velünk, ha rajtatok múlna a hírszerzés? Megmondom én: hétvégi kiszenekarok lennénk!
- Most is azok vagyunk... – Morgan elmosolyodott Skip sértődött arcát látva, majd mély, basszus hangján folytatta: - Persze, hogy ki akarunk ebből törni... Csak sosem sikerül.
Skipper ekkor tenyerébe temette arcát.
- Ha nem húznátok az időt ennyire, már rég visszamászhattatok volna az ágyatokba! Ezerszer megmondtam már nektek...
- Kezd már el! – morogtam, s ő végre észbe kapott.
- Ó, igen, tényleg. Szóval, ez most kivételesen tényleg fontos információ, higgyetek nekem. Ugyanis néhány hónap múlva – A fiú megvárta, míg az egyik ikerlány befejezi a hangos ásítást – egy fontos eseményt rendeznek az iskolában.
- Nem, a sulibuli nem mostanában lesz – szóltam közbe nevetve, s rákacsintottam Skipre.
Már-már nyílt titoknak számított nemcsak a zenekaron, de az egész iskolán belül is, hogy a fiúnak igenis tetszik az egyik ikerlány, Amanda – csakhogy eddig sosem merte ezt tudtára adni. Már hetek óta azt szajkózta, a tanév végi ünnepségre őt hívja meg párjaként, erre azonban még mindig nem került sor, a fiú az utolsó pillanatban mindig talált valamiféle mentséget önmaga számára.
Skipper ismét türelmesen, bár kissé neheztelő pillantások kíséretében megvárta, míg elcsendesedünk mindannyian.
- Nem erről beszélek. Amúgy is megnevelhetnétek magatokat egy kissé. Néha úgy érzem, mintha egy csapat óvódással lennék körülvéve. – S hiába szánta mindezt szemrehányásnak, a végére már ő is elmosolyodott. – És most, lusta banda, készüljetek fel a hírre: Ki mit tud-ot fognak rendezni a városban!
*
- Jelentkezni fogtok a Ki mit tud-ra? – A zenekaron kívüli legjobb barátom, Will igazán lázba jött a hírtől, csaknem jobban izgatta a verseny híre, mint engem.
- Igen, egyelőre ez a terv...
A büfében ültünk, mint minden reggel a tanítás megkezdése előtt, egy-egy kávéval a kezünkben. A régebb óta ide járó diákok már csak udvariasságból is üresen hagyták a megszokott asztalunkat az ablak mellett, fél nyolc táján mindig betértünk. Ha éppen nem is kávéztunk, mert mindketten elég ébernek éreztük magunkat, akkor is elfoglaltuk törzshelyünket, már csak a napi rutin végett is.
Éppen ekkor léptek be az ikrek, Amanda és Bailey, hogy egy-egy üveg ásványvizet vegyenek maguknak. Félszegen biccentettem feléjük, s eleresztettem a fülem mellett Will következő kérdését. Bailey ugyanis kedveskedve rám mosolygott, aztán úgy tűnt, mintha meg akarná győzni húgát, álljanak meg néhány szót váltani velünk. Amanda azonban nem szívesen adta volna be a derekát: testvérével ellentétben, ő igazán eltökélt lány volt, ha eltervezett valamit, akár csak egy kicsinységet, nem mondott le róla, sosem tágított. Így aztán, mivel ő meg akarta keresni egyik osztálytársát, s nővérével nem szívesen váltak el egymástól, mindketten elmentek.
- El kéne hívnod őt randizni! – tört be a tudatomba Will rosszalló kifakadása.
- Kit? – próbáltam tettetni az ártatlant, de a fiút nem csaphattam be, égnek emelt tekintetével jelezte, átlát a szitán. Sóhajtottam, a lényegre térve folytattam: - Nem tartom jó ötletnek.
- Megőrültél? Az egész iskola meg tudná erősíteni, hogy úgy néztek egymásra, mint egy szerelmes gerlepár! Még hogy nem jó ötlet?! Idefigyelj, Yori, legyen már eszed...
És Will csak mondta és mondta, hosszú ódákat zengett arról, hogy szerinte engem és Bailey-t egymásnak teremtett még az ég is. Örültem hirtelen szóáradatának, hagyhattam kissé elkalandozni a gondolataimat, csak néha kellett bólogatnom vagy helyeselnem, miszerint teljesen egyetértek vele, s megengedem neki, hogy az esetleges bekövetkezendő esküvőnkön díszvendégként szerepeljen.
Van egy lány, aki iránt érzek valami szavakba önthetetlent. Tetszik a mosolya, a szemeinek csillogása, hangjának dallama... s mégsem merném biztosan állítani, hogy szeretem őt. Visszatart ettől valami furcsa, megmagyarázhatatlan erő, talán a tudat, hogy mindezt nem szabadna éreznem – nem tehetek tönkre egy nagyszerű barátságot.
És mégis, néha gondolatban eljátszadozom vele, mi történne, ha mégis színt vallanék, s talán érzelmeim viszonzásra találnának. Szerelmesek lennénk és meg sem állnánk az oltárig? De lehet, hogy csak egy szánakozó nevetést érdemelnék jutalmul, mert hagytam, hogy a tökéletes összhangba belerondítsanak a kiszámíthatatlan, viharos érzelmek...
Befejezetlen esszém továbbgondolásában a csengő fülsiketítő zaja szakított félbe, s mire észbe kaptam, hogy az iskolában vagyok, nem pedig egy romantikus sétán Bailey-vel, Will már berángatott az osztálytermünkbe.
Leghátsó pad, a szokásos, ez is hagyomány, mint a reggeli büfézés az ablak mellett. Végig sem néztem osztálytársaimon – hiszen az egyetlen személy, aki érdekelne, egy évfolyammal alattam jár -, csak Will után elfoglaltam a helyem a padban.
- Ma jön az az új tanárnő, ugye?
- Igen, ez az első munkanapja, rögtön nálunk kezd...
- Jó benyomást kell keltenünk...
Először csak fél füllel, majd teljes figyelemmel hallgattam az előttem ülő két lány beszélgetését. Hát persze, az előző matematika tanár, Mr. Rogers korán nyugdíjba vonult, problémái voltak az egészségével, s ez nélkülözhetetlenné tette, hogy tanév kellős közepén kelljen új tanerőt keríteni a megüresedett állásra.
- Wendy, Brook! – szólítottam meg az előttem csacsogó lányokat, mire ők elhallgattak. – Tudja már valaki, ki lesz ez a nő?
Wendy megrázta a fejét – ettől elég viccesen festett, ahogy két, fonott copfjai arcát verdesték, de ezúttal uralkodtam magamon, rendeztem arcvonásaimat, és nem vigyorodtam el rajta.
- Csak nem küldenek a nyakunkra egy hárpiát... – nevetett szerényen. Aztán idegesen a terem másik végébe pillantott, majd újra rám szegezte tekintetét. – Egyesek nagyon szomorúak, amiért Mr. Rogers elment...
- Tudom. – Hangom a kelleténél mérgesebben csengett, de legalább ez Wendy-ből is kiváltotta az ijedelmet: sietve elfordította a fejét, aztán halkan sugdolózni kezdett a mellette ülő Brookkal.
Vannak olyan titkaim, amelyek nem is igazi titkok, hiszen rengetegen tudnak róluk, az emberek többsége mégis tiszteletben tartja, hogy erről sem én, sem más nem óhajt akár egyetlen szót is ejteni.
Néha azonban rá kell jönnöm, mindig lesznek kíváncsi alakok, akik tudatosan megpróbálják úgy terelni az eseményeket, hogy lássák, mi történik, ha szembesítenek a titkokkal – talán arra várnak, hogy kifakadjak, ordítozva felpattanjak a székemből és megátkozzak minden szemem elé kerülőt. Egyesek azt hiszik, nekem – nekünk – ez vicc. Egy ostoba, nevetséges tréfa, ami arra szolgál, hogy az embereknek legyen miről pletykálniuk unalmas délutánjaikon.
Kérdem én, immár sokadszorra, velünk miért nem törődik senki? Hányszor kell még megkérnem az embereket, ne akarják helyettem rendezni a saját életemet? Miért ne feledhetnék el én is, más is, egy múltbéli szörnyű hibát, amelyet még csak nem is én követtem el, mégis viselem a súlyát?
Az emberek mikor térnek észhez, mikor jönnek rá, semmit sem tehetnek meg helyettünk?!
- Nem szeretem ezt a csajt – jelentette ki váratlanul Will, mintegy utalva annak előbbi megnyilvánulására.
- Hagyd már! – legyintettem, s közben egy pillantásra sem méltattam a terem másik végében ülő társaságot, akikre Wendy célzott. Éppen elég bajom volt nélkülük is, s ha már önszántamból nem gondoltam rájuk, nem is kellett emlékeztetnie erre senkinek sem.
Az ajtó kinyílott, a belépő tanárnő elfeledtette velem a kiteregetett titkaimmal való tépelődést. Egy karcsú, csinosan öltözködő nő lépett be, kezében a diákok által oly jól ismert naplóval. Arca elárulta, ő is már jócskán benne jár a korban, szeme alatt és homlokán ráncok futottak, mégis volt valami szokatlanul fiatalos, légies a mozgásában. Szőke haját szoros kontyba fogta, vékonykeretes szemüvege mögül bájosan mosolyogva nézett körül a teremben. Egyelőre senki sem köszöntötte őt, hiszen mindenki azzal volt elfoglalva, hogy felmérje az új tanárnőt, mint ahogyan harcban teszik a dulakodó felek az ellenségükkel.
- Nem néz ki hárpiának. – Will csak megrántotta vállát, mintha erről nem lenne véleménye, a tanárnőre vetülő tekintete azonban elárulta, neki igencsak szimpatikus nő sétált be termünkbe.
Mikor a naplót egy hangos döngés kíséretében az asztalra helyezte, sokan összerezzentek, köztük Will is. Ahogy körülnéztem a teremben – szigorúan kihagyva azt a bizonyos túlsó sarkot -, jobbára csak olyan fiúkat láttam, akik érdeklődve lesték a tanárnő minden rezdülését.
- Jó reggelt! – A kedves archoz meleg, de határozott hang tartozott. – Ms. Jones a nevem. Mától én oktatom nektek a matematikát.
- Mi meg majd másra oktatjuk... – hallottam valahonnan a teremből egy merész hangot, valamiféle perverz dologra utalva. Még a legkomolyabb álarcot viselők is megeresztettek egy halvány mosolyt, a tanárnő pedig hangosan kacagni kezdett.
Mikor az átmeneti hangzavar elült, Ms. Jones leült asztala mögé, és elegáns mozdulattal kinyitotta a naplót a legelején.
- Arra gondoltam, kezdeném egy névsorolvasással. Így talán könnyebben megjegyzem az arcotokat... – Lapozott egyet, majd felolvasta az első nevet: - Baker, Joshua.
- Jelen! – csendült fel az előbbi merész kijelentés hangoztatója valahonnan a túlsó sarokból.
- Helyes! – bólintott Ms. Jones, aztán folytatta a névsorolvasást. Skipper és Will szinte a névsor elején helyezkedtek el, míg én a legvégén, így aztán volt időm körülnézni a teremben, izgatott osztálytársaim arcát látva úgy gondoltam, nem csak én vagyok kíváncsi az új tanerőre.
- Tatsuya, Ren! – Ms. Jones szavára csak egy eldünnyögött „Jelen” érkezett abból az általam olyannyira gyűlölt túlsó sarokból. A gyomrom egy aprót rándult, mintha egy mérges vadállat marcangolna belülről – aztán a belső szörnyem elcsitult, hamar, mint mindig.
- És végül Tatsuya, Yori! – A tanárnő arca felélénkült. – Nahát, ti testvérek vagytok? Csak nem ikrek?
*
Úgy éreztem magam, mintha arcon ütöttek volna abban a pillanatban. A terem elcsendesedett, a szemem sarkából viszont láttam, ahogy az előttem ülő, kotnyeles Wendy csillogó szemekkel mered rám, vajon mit lépek a kialakult helyzetre.
Oldalra sandítottam. A tőlem lehető legtávolabb eső padban, ott ült ő, az a bizonyos Ren. Unott, már-már gőgős arckifejezés uralta arcát, de ahogy tekintetünk találkozott, úgy támadta meg mindkettők vonásait a harag, a tömény undor, mintha eddig is lesben állt volna.
Ms. Jones riadtan tekingetett körbe-körbe, mintha az várná, valaki világosítsa fel őt, mi rosszat mondott. Éppenséggel én is megtehettem volna, vagy akár Ren is – azonban úgy tűnt, ő éppen olyan nehezen talál szavakat döbbenetében, mint én.
Hát persze, gondoltam ingerülten. Új tanár, nem ismeri az itteni rendet. Gondolhattam volna rá, hogy szóvá teszi.
Nyugalmat erőltettem remegő hangomra, s a lehető legszíntelenebb hangon válaszoltam:
- Azt sem tudom, ki az a srác.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
"nem azt jelenti, hogy rossz" - ez lemaradt a végéről és persze a pontozás.
10/6
Mivel ez az első fejezet, amit olvastam és, hogy tudjak alá, illetve fölé pontozni másoknál :) A fejezettel alapvető problémák nincsenek, és mint nyelvtanilag, mind szerkezetileg rendben van, ezért az a 4 pont azért lett levonva, mert nálam nem váltotta ki az első fejezethez illő hatást. :)