- El sem hiszem! – üvöltötte barátnőm, Kire Eiko.

- Én se… - sóhajtottam, miközben leemeltem fejem tetejéről szememre a napszemüveget, ahogy a fényre értünk. – Egy hónap és befejezzük a középiskolát! Ma be kell baszni!

- Az tuti! – nevetett másik barátnőm, Chie, és mutatóujját az arcomnak szegezte, amire én azonnal megálltam. – De te hozod a piát.

Eltoltam a kezét a képemből, és közel hajoltam hozzá. – Oké, te meg a cigit. – Azzal a tarkómnál összekulcsoltam kezeimet, és tovább sétáltam a kapu felé.

Mi hárman, közel egy hónap múlva, ezen a szent napon örökre elhagyjuk a középiskola területét, ahol négy évig sínylődtünk… Tehát ekkor volt február huszonnyolcadika.

Ah igen, a nevem Hiyama Mei. Ezért a barátaim gyakran csak Hime-nek becéznek, ami annyit tesz: hercegnő. Az iskola utolsó hetében, március huszonhetedikén töltöm a tizennyolcadik születésnapom.

- Tényleg, és akkor most te nem is mész továbbtanulni? Minket már felvettek – mondta Eiko, miközben szembefordult velem, és hátrafele sétálgatott.

- Hát, leadtam a jelentkezésem három olyan helyre, ahova tuti nem vesznek fel. A napokban megjönnek a visszajelzések. Nincs kedvem továbbtanulni, de dolgozni se.

- Miért nem lepődök meg? – forgatta a szemét Chie, teljes nevén Yuasa Chie.

Ők ismertek, mindig is együtt voltunk a bajban, és ha hülyeségről volt szó, kézenfogva rohantunk a közepébe. Már a középiskola első évében összecsiszolódtunk. Bár három különböző személyiség voltunk, mégis hasonlítottunk. Nem tartoztunk soha az átlaghoz, képtelenek voltunk alkalmazkodni a szabályokhoz… főleg én. Így a különcségünk tett minket hasonlókká. Jómagam, amióta az eszemet tudom, a fekete ruhák híve voltam. Javarészt metált hallgattam, de az öltözködésem nem emiatt alakult így, egyszerűen csak… úgy éreztem, ez fejez ki engem legjobban. Szerettem, ha nem vesznek tudomást rólam, csak azt akartam, hogy békén hagyjanak, és mint egy árnyék, próbáltam élni. Chie megnyilvánulása pedig teljesen jogos volt… Négy éven át – sőt az általános iskolai évek végefele sem tanultam semmit… Könyvet maximum akkor ért a kezem, ha arrébb raktam, mert nem fértek el a dévédéim, amik tele voltak animékkel, és vígjátékokkal. Az egyetemek felvételijén szinte semmit nem tudtam, így elég esélytelen volt a továbbtanulás reménye. Lány létemre a szobám mindig úgy nézett ki, mint valami csatatér, még az ajtómon is csak én fértem be… Nem csoda, hogy anyámék annyit vitáztak velem… Ami a tanárokat jobban zavarta, hogy a szemeim állandóan full feketére voltak kihúzva. A szemhéjpúdert a szemöldökömig festettem, és onnan befelé szűkülve húztam a szemhéjam aljáig, alul pedig vastagon ívelt a fekete szemceruza. A történelem tanárúr el is nevezett csillagszeműnek. Mindenki számára vicces volt ez a név, csak én gondoltam úgy, hogy szánalmas próbálkozás arra, hogy menőnek tűnjön az osztály előtt… Miközben nagyon nem az. Második év végére beletörődtek, hogy köpök a házirendnek ezen szakaszára, és nem veszem le a sminket. Valamiért az ellenségeskedés ellenére, szimpatizáltak velem az okosok – azaz a tanáraim –. Talán, mert ha megkérdeztek valamiről, biztos, hogy mást mondtam, mint az átlag, és volt egyéni véleményem mindenről -, így harmadikban már egy zokszó nélkül olvadtam bele a sötétségbe sminkestül, ruhástul. Lusta egyéniségem kompenzáltam, hogy bármelyik lányt a szék alá ittam, sőt néhány pasinál is jobban bírom a piát… Hát, nem nagy érdemek, de ennyire tellett…

Ám a boldog nyári hónapok reményének fellege másnap szertefoszlott.

- Hogy mi? Mit csinált a kicsoda? – gesztikuláltam a kezemmel, miközben apám egy borítékot dobott elém az asztalra.

Egy felvételi tájékoztató volt, amit egy számomra ismeretlen iskola küldött. Méghozzá egy egyetem. Azt írták, felvételt nyertem. Na, ha nem lenne elég meglepetés, hogy engem bárhova is felvettek, azon már mindannyian sokkot kaptunk odahaza, hogy olyan helyre vettek fel, ahova nem is jelentkeztem. Azonnal utána akartunk járni, így elutaztunk az iskola címére, hátha valaki megmagyarázza majd, mi ez az egész. Talán csak egy fatális tévedés… valamiért mégis rossz érzésem volt az egésszel kapcsolatban.

Yokohama elég nagy város ahhoz, hogy eltévedjünk, így hát meg is tettük… Fél óra káromkodás után végül faterom elvezetett az épülethez. Mikor kiszálltam a kocsiból, lefagytam, mint eszkimó a cabrio-ban. A hatalmas kapu mögött a mindkét oldalt felsorakozó fák ösvényt alkottak, és a lombkoronák közül most egyszerre szállt fel egy tucat madár… A gyomromhoz emeltem a kezem, mert úgy éreztem, dió nagyságúra szűkült össze. A lábaim megremegtek, mintha egyfajta mágikus kisugárzása lenne az épületnek… Vagy mindössze az intelligencia szaga keverte meg így az elmém, ami egy egyetemből áradhat. Lássuk be, nem voltam hozzászokva… Anyám meglökött, én pedig elindultam befelé az udvarra. A kapu egyik fele nyitva volt, így kényelmesen sétáltunk be rajta. Lábaim kis, szürke térkövekből kiépített úton haladtak, mígnem a márványlépcsőkhöz értem, aminek lábánál párhuzamosan két-két ugyanilyen anyagból készült oszlop állt. Az épület azon része, ami a kapun belépve is látható volt, tükrözte annak gótikus, régies stílusát. A falakon végighúzódott egy borostyánlevél domborminta, mintha a kúszónövény ölelné körbe az egész épületet. Középen egy magasba ágaskodó csúcsos torony parancsolt tiszteletet, rajta egy hatalmas, lila színű rózsaablakkal. A lépcső fölé épített kinyúló tetőrész a lépcsők fölé volt építve, elől egy csúcsára állított négyzet alakú címerrel, amiben egy kutya, vagy sakál feküdt- nem vettem eléggé szemügyre. Piros szeme minden bizonnyal rubinból készült. Ami meglepetésemre szolgált, hogy nem vaszáras faajtók szolgáltak bejáratul, hanem fotocellás, mozgásérzékelős ajtók. Beléptünk az előcsarnokba, aminek jobb és bal oldalán széles lépcsők vezettek az emeletre. Nem volt időm bámészkodni, mert egy hosszú, fekete kabátos, idősödő férfi lépett oda hozzánk. Kicsit ijesztőnek tartottam a sápadt arcával, és állandó mosolya megborzongatott. Napszemüvegem feltoltam a fejemre, mikor hozzánk szólt.

- Miben segíthetek? – nyújtott kezet a szüleimnek. Hékás, én is itt vagyok…

- Ah, a lányom ügyében jöttünk – mondta apám, majd meglökte a hátam. – Mondd el, mi a baj!

Én értetlenkedő tekintettel meredtem rá, ami azonnal homlokráncolásba csapott át, és kicsit hebegve a férfihoz fordultam.

- Hát, szóval, azt írták, hogy felvettek, de én nem jelentkeztem, úgyhogy biztosan valami tévedés történt.

- Értem. – Azt a mosolyt feszítővassal se lehetett volna leműteni. – Mi a neved?

Simogató hangja már-már az agyamra ment. – Hiyama Mei vagyok. – Azzal meghajoltam.

- Mei-san. – Kihúzta magát, és olyan arcot vágott, mint aki épp rájött valamire. - Biztos vagyok bent, hogy semmiféle tévedés nem történt.

Intett a kezével, mire egy fiatal nő tipegett oda hozzánk, akit megkért, hogy vezesse körbe apámékat az épületben, amíg velem elvonul utánanézni a dolgoknak. Balra indultunk, és a lépcső mögött található – ezúttal fából készült, faragott – ajtón betessékelt. Egy méretes szobában találtam magam. Szemben egy íróasztal, rajta a névtábla: Yanagi Tetsuo, igazgató. Igazgató létére elég szelídnek tűnt. Balra egy kisebb ablakon szűrődött be a fény, de én már erre is hunyorogva néztem. Jobbra könyvesszekrények álltak. A férfi megállt az asztal előtt, és kinézett az ablakon.

- Szép ez az iskola, igaz? – tette fel a költői kérdést, én pedig nem tudtam, hogy beérjem egy igen-nel, vagy elsüssek valami poént. Végül csak hümmögve bólintottam. – Április hatosikáról ez az egyetem téged is vár.

- De én nem… - Feltartotta mutatóujját, így belém fojtva a szót.

Odasétált elém, és nyugodt, lágy hangon kezdett beszélni. – Nem kell aggódnod, mi már mindent elrendeztünk. – Bólintottam, és úgy éreztem, teljesen egyetértek vele, és nem is kell aggódnom amiatt, hogy valami egyértelműen bűzlik.

A férfi felemelte jobb kezét, és a nyakamhoz érintette. Furcsa érzés futott át a testemen, a nyakam lángolni kezdett az érintése helyén, miután leengedte a kezét. Villódzó képek futottak át a fejemben. Nem tudtam kivenni, de mintha rég elfeledett emlékek akartak volna felszínre törni. Hatalmas kövek, sivatag, piramis… Nem tudtam feldolgozni ezt az érzést, a lábaim megrogytak alattam, és behunyt szemeimre szorítottam kezeim. A férfi karjai megtartottak, mielőtt a térdeim összecsuklottak volna.

- Minden rendben? – kérdezte tőlem, és én ismét a tekintete rabjává váltam; éreztem a békességet, és a belenyugvást, mikor bólintottam.

Miközben a legkevésbé sem voltam rendben… Sőt, ez az egész dolog nem volt rendben. Tudtam, tisztában voltam vele, mégse bírtam erre koncentrálni, hisz egész testem elöntötte a biztonság érzete, mintha ennél jobb helyre nem is kerülhettem volna.

Súgó 11 hozzászólás

Új hozzászólás Frissítés

1 | 2

2012.03.16. 10:45 Hemy Kedves Nashii! Először végigmegyek a fejezeten, utána összességében mondok pár szót. „- El sem hiszem! – üvöltötte barátnőm, Kire Eiko.” Ezt miért kell üvölteni? Az üvöltés mint cselekvés igen hangos ám, általában bereked tőle az ember. A kiabálás/felkiáltás még oké, nyilvános helyen sem fogják megbámulni érte az embert (annyira). Kire Eiko? Már megint japánokról kell olvasnom? Komolyan nem értem, mi bennük olyan jó. „leemeltem fejem tetejéről szememre a napszemüveget” Ez így nagyon magyartalan, meg kissé túlírt is. Én úgy mondanám, hogy „a fejem tetejéről a szememre húztam a napszemüveget.” „ahogy a fényre értünk.” Mivel előtte egyetlen szóval sem írod le, addig hol tartózkodtak, ez a megjegyzés további magyarázatot igényel. Valami ilyesmit, hogy „ahogy az iskolából kiléptünk a kinti napsütésbe”, vagy hasonló. „Ma be kell baszni!” Van olyan szövegkörnyezet, olyan karakter, ami megengedi a káromkodást, de ez itt nagyon csúnya. Ha ilyen kulturálatlan karaktereket mozgatsz, nem fogják szeretni őket az olvasók. Bár tudom, a mai világban már ilyenek a fiatalok, gondolom, te a környezetedből indultál ki. „közel egy hónap múlva, ezen a szent napon” Ez képzavar. Az egy hónap múlva a jövőre utal, az ezen a szent napon pedig egyenlő a mai nappal. Ha figyelembe veszem a következő mondatot is, így helyesebb lenne: „Aznap február 28-a volt, tehát pontosan egy hónap múlva örökre elhagyjuk az iskolát.” Mert ha március 28-ra gondolsz, akkor az nem közel egy hónap múlva, hanem pontosan. „a középiskola területét” Gondolom, nem csak kizárólag a telekre gondolsz, szóval inkább mondd azt, hogy simán a középiskolát, vagy a középiskola intézményét, ilyesmi (bár az utóbbi kijelentés már nem illene a karakter stílusába). „Javarészt metált hallgattam” És hercegnőnek becézik? Gyönyörű. A továbbtanulásról és a munkáról tett kijelentése sem illik a metálos mentalitáshoz, de lehet, hogy csak az én környezetem viselkedik túl normálisan a stílushoz képest. A karakter leírásával több gond is van. Az egyetemes hiba az, hogy egy irodalmi műben ez egyáltalán nem fest jól. Felesleges információkkal van tele, és indokolatlanul túlrészletezed a jellemzőket (szerintem senkit nem érdekel, hogy animéket néz, meg hogy sminkeli magát, vagy hogy mekkora iszákos, és a történet szempontjából is tejlesen lényegtelen). A másik, hogy nekem nagyon ellentmondásosnak tűnik a szereplő, és ha nem kéne kritikát írnom róla, félre is tenném a fejezetet, mert engem véletlenül sem érdekelne egy ilyen hozzáállású karakter gondolatmenete, sőt, taszít. Nem is értem, hogy kerül egy ilyen egy „irodalmi” műbe. De legalább van hová karakterfejlődnie a történet során. Meg, mivel gondolom mind japó, nehezen tudom elképzelni, hogy egy ázsiai gyerek így viszonyuljon az oktatáshoz. Ha pedig csak a neveik alapján keletiek, de egy magyar alapokra épült világba helyezted őket, az számomra hiteltelennek tűnik, tipikusan ez a divatjapános móka – csináljuk, mert menő (pedig nem az). „Talán csak egy fatális tévedés” Ebben mi a fatális? Ha olyan helyre vették fel, ahová nem akar menni, egyszerűen nem iratkozik be, és csókolom. „Mikor kiszálltam a kocsiból, lefagytam, mint eszkimó a cabrio-ban.” Cabrióban, ha a ragozást nézzük. Egyébként, haha, humor, csak nem talált be, mert nem reális a kép. Ha egy eszkimó elutazik, teszem azt, Szicíliába, és ott beül egy kabrióba, szerinted lefagyna? Legfeljebb a döbbenettől, ha a maffia megtalálja.