Mint említettem, elkezdtem olvasni egy könyvet. Nem sokat kellett gondolkoznom azon, hogy hozzak-e nektek ajánlót róla.

Szóval nézzük is, mit sikerült a kezeim közé kaparintanom.

Renée Carling: Sweet Thing – Te édes!

Az elején nehezen indult, kiforratlan, a karakterek is furák, egyes mellékszereplők elég élettelenek. Nagyobb hangsúlyt kapnak egy-egy jelenetnél, mégis alig tudunk valamit róluk és alig szerepelnek. Kiábrándító, de ha ezen túlteszi magát az ember, egész kis könnyed, olvasható, érzelmes és intelligens történet növi ki magát az utolsó fejezetekre. Nem akarom lelőni a poénokat, de azért nézzük a karaktereket.

Mia: elveszítette az apját, gyászol és még ott van az a fene nagy ambíciója is, hogy gazdag pasi, mester diploma és tökéletes élet. Sokáig azt hittem, és a viselkedéséből én úgy is éreztem, hogy ez a lány lenéz mindenkit, akinek nincsenek céljai. Döcögős jellemfejlődésen megy keresztül, az elején igazi kín ezt olvasni, mert annyira darabosnak éreztem, a végén pedig azért, mert tényleg nagyon szomorú.

Will: céltalan, imád zenélni. Mintha ő nem is változna, bár feltételezem ezt azért látom így, hiszen nem az ő szemszögéből van megírva a regény, így rengeteg információt elrejtettek előlünk. Nekem mindenesetre nagyon sokáig úgy tűnt, hogy neki van egy terve, amit az elejétől kezdve próbál megvalósítani és kész, ennyi volt. Küzd Miáért, de semmi mást nem érzékeltem felőle.

A mellékszereplőkről, Mia barátnője, Jenny szerethető, nyílt karakter, bár úgy érzem nem volt igazi barátnő, hiszen a legnagyobb bajban magára hagyta Miát, ami nekem kimondottan negatív volt. Neki is van egy röpke tragédiája, ami egyébként tényleg nagyon… eh… kiforratlan volt. Leírta az írónő, hogy megtörtént, aztán volt még egy jelenet és vége… Mi a fene?! Na ne már… Tudom, hogy nem róla szólt a sztori, de ha csak így bír róla szólni, akkor inkább hagyja a fenébe, és ne írjon bele ilyent!

Összevetve jó regény volt, útkeresés, önmarcangolás, bölcsességek, különösen a második felében. Azt hiszem olyan 150 oldaltól lehet igazán élvezni a regényt.
Apropó élvezni… Mivel ez egy rubin pöttyös könyv, így jelezném, hogy vannak benne igen szenvedélyes 18+ tartalmak is, amik elég rövidek, mégis túlfűtött erotikáról szólnak. Amiről még annyit, hogy néhány jelenetnél nagyon nem éreztem helyénvalónak ezeket a részeket, de talán csak én vagyok visszafogott ehhez. Nem tudom.

Összegezzük! Szerelem, elfogadás, gyász, változás, útkeresés, erotika, romantika, barátságok… Azon kívül, hogy Will és Mia kapcsolata némiképp irreális, szerintem ez egy jó könyv. Még egyszer nem olvasnám el, viszont voltak kifejezetten szép, és nagyon vattacukros részei. Örülök, hogy olvastam.

Ajánlom mindenkinek, aki a fentebb leírtak alapján kedvet kapott hozzá.

Halihó!

Ma szokás szerint meg se próbáltam figyelni az órákon (két előadásom volt), bár az utolsón, ami négytől van fél hatig, általában jegyzetelek, most mégis kihagytam ezt a lehetőséget is. Mégis miért? Mert elkezdtem olvasni egy könyvet, és teljes mértékben magába szippantott. Olyannyira, hogy még kb ötven oldal és be is fejezem. Majd írok róla egy ajánlóféleséget, mert igazából nem rossz, de azért van benne mit kritizálni. Majd meglátjátok. Egyébként Renée Carling Sweet Thing – Te édes! című regényéről van szó, ami egy rubin pöttyös, legyen ennyi elég.

Most egy kicsit kába vagyok az olvasástól, mondhatni inspirált, de rendkívül nyugodt is egyben. Ezek azok a pillanatok, amikor azt kívánom, bárcsak lefesthetném a gondolataimat, hogy ti is lássátok milyen színes a fantáziám. Írni bezzeg ekkor esik leginkább nehezemre, mert egyszerűen elveszek, és a szavakat nem találom elég szépnek, a rajz illetve festő tudásom pedig nem elég jó ahhoz, hogy megmutassam, amire gondolok. Remélem egyszer feltalálják a gondolatfestő gépeket, ha létezhet ilyen, és akkor majd egyszerűen felveszem a sisakot, és a gép helyettem kirajzolja a formákat, színezi a képet, ahogy én elképzelem. Igazán kényelmes világ lenne, nem gondoljátok? Persze felmerül az a kérdés is, hogy az emberek elkényelmesednének benne, a szórakoztatóipar gyakorlatilag befuccsolna, közösségi rendezvények lehet már nem is lennének. Hm… Érdekes világ az tuti. Nem akarok benne élni! Nem lehetne csak nekem egy ilyen gépem? Úgy már minden más lenne.

Amúgy nincs sok minden velem. Az elmúlt napokban enyhén magányosnak éreztem magamat, pedig emberek közt voltam, mégis hiányzik az életemből valami. Egy partner, valaki, aki rám van hangolva és én is rá. Szeretném megismerni ezt az érzést és nem csak olvasni róla. Nem érdekel, hogy elveszi az ember eszét a szerelem, vagy szenvedést is okoz. Épp ezektől lesz olyan, amilyen, amit szeretnék. Lehet, holnap valahogy szóba hozom ezt a Diáktanácsadónál, bár már most tudom a tanácsát, válaszát: „Először magad kell rendbe hozni.” Vagy valami ilyesmi. Két-három hete nem jártam nála, szabadságon volt, így aztán bőven lesz miről beszélni, hogy miként alakultak a dolgaim, hogy állok a tanuláshoz. (Mivel ez volt a fő indok, hogy nem tanulok rendesen és ugye ezért teljesítek rosszul az egyetemen.) Ha olyan hangulatban leszek, megpróbálhatok írni róla. Vagy nagyon pozitív vagy nagyon negatív lesz az a bejegyzés, mivel holnap kikapunk egy zh-t is, ami nem tudom… Nem hiszem, hogy jól sikerült volna, vagy egyáltalán sikerült volna… de persze reménykedem, annyira csak nem vagyok hülye.

Lassan zárom a bejegyzést, más ötlet nem jut eszembe. Szeretnék lolozni, olvasni.
Legyetek jók!

Eljött a pillanat, amit még napokkal ezelőtt bejelentettem nektek. Újranyitom/folytatom a blogomat, de immáron talán jobb minőségben, kötelességtudatosan. Viszont lehet, sőt biztos is, hogy sokan lesztek, akik ezelőtt még nem ismertek engem, hiszen jó két éve tűntem el a Gportal közösségéből és igazából akkor se voltam „ismert” blogger.

Ezt az oldalt még 2011 tavaszán kezdtem, mindenféle témában, főleg az írásaimnak akartam egy saját kis helyet, ami egy bloggal kitoldva valósult meg. Visszatekintve elég naiv leányzó voltam, azt hittem bárkit is érdekelni fog egy tini semmitmondó élete. Hát igen, nem voltam közösségi ember. Mégis ez a blog nagyon sok jót adott nekem, és úgy éreztem annak a napi 30-35 főnek is érdemes csinálni, akik idelátogattak. Aztán jött egy törés, rendszertelenebbek lettek a bejegyzések, kedvem se volt bloggolni, nem is lett volna miről és még az írást is félbehagytam, vagy legalábbis egyre ritkábban ragadtam billentyűzetet. Ennek több oka is volt, és nagyon lassan következett be.

Rengeteget szerepjátékoztam, imádtam, és nagyon sok klassz embert ismert meg így. Van, akivel még a mai napig is tartom a kapcsolatot, vagy csak egyszerűen, ha visszaemlékszem, akkor tényleg csak pozitívot tudok mondani az illetőről. Nagyon szerettem a különböző szituációkat, a karaktereket, akiket játszottunk. Fantaa, Becks, Dorothy, Shade, Naomi, ha ezt olvassátok most, akkor KÖSZÖNÖM! Nagyon, köszönöm. Nélkületek nem élhettem volna meg azt a sok kört, a rimi-romi sztorikat, a harcokat és barátságokat.

Fantaa, te vezettél bele a szerepjátékokba, sosem felejtelek el, még ha nem is beszélünk vagy teljesen megváltoztunk. Örök élmény marad a lelkesedésed, a stílusod.

Becks, Dorothy, ti vagytok azok, akikkel azért szoktam beszélni a mai napig és persze ti vagytok azok is, akiknek Sheltert és Rose Harbort köszönhetem. Örök élmény volt!

Shade, Naomi, lehet néha voltak konfliktusaink vagy csak egyszerűen nem voltunk annyira egy hullámhosszon, de ti is szerves részeit képeztétek ennek az egésznek. Nélkületek nem lett volna ilyen jó. A két grafikus mester, akit sosem tudtam lefölözni.

A szerepjáték a gimi mellett sok időt elvett, nem bántam meg. Közben pedig írtam, rajzoltam, majd jött az egyetem, és itt lett a blognak is vége. Budapestre költöztem a kollégiumba, elkezdtem az ELTE IK-t, amit idén be kellene fejeznem, ha jól haladtam volna, de nem fogok… És még legalább két év van hátra, mert rengeteget csúsztam. (Erről majd egy későbbi bejegyzésben lesz szó.) Itt annyi új impulzus ért, ami változtatott, formált, hogy felsorolni is nehéz lenne. Mindenesetre erősebb lettem, bár nagyon sokáig nem tudtam feldolgozni, és még talán a mai napig is kísértenek egyes események, amiket nem szeretnék megosztani, de legyen elég annyi, hogy komolyan csalódtam olyan emberekben, akikben őszintén és naivan hittem. Újra ugyanazt a hibát követtem el, mint kisgyerekként.
A stressz az egyetem miatt és a fel nem sorolt tényezők persze a lehető legrosszabbat hozták ki belőlem. Sok időbe telt, mire egyáltalán engedtem, hogy javuljon az állapotom. Lehet, hogy bele is betegedtem, de ezt nem állítom biztosra.  2015 decemberében és az előtte lévő hónapokban rohamos hízásba kezdtem, pár hónap alatt 5-10 kiló, nem mértem magam, csak a ruhákon éreztem, hogy szűkek, vagy rám se jönnek. Kondim se volt, állandó fáradtság, rossz kedv, pattanások, és más egészségügyi problémák. Bele se gondoltam, nem mentem orvoshoz.
Viszont szerencsém volt. Márciusban mégis orvoshoz kellett mennem, pedig csak egy beutalóra volt szükségem (egy rutin vizsgálatra, nem fontos). Sosem fogom elfelejteni, hogy annak az egy orvosnak mennyi mindent köszönhetek. Rám nézett, kérdezett egy-két dolgot és már küldött is a Szent Imre Kórház endokrinológiájára. Miért? PCOS (policisztás ovárium szindróma) gyanúja miatt. A gyanú nem igazolódott be, de más igen. Közel fél év után, novemberben sikerült diagnosztizálni az inzulinrezisztenciát (mostantól csak IR), amiről ha még nem hallottál, akkor röviden:
A szervezet által termelt inzulint, ami a cukor a sejtekbe jutásáért felelős, nem érzékeli rendesen a szervezet, így magasabb lesz a vércukorszint. Szinten tartás végett még több inzulint termel a hasnyálmirigy, aminek ugye egy részét felhasználják a sejtek, de feleslegesen termel ennyit így egy idő után kimerül a hasnyálmirigy és nem termel több inzulint. Ha pedig nincs inzulin, akkor magas vércukorszint lesz, ami már a kettes típusú cukorbetegség. Ez nem gyógyítható.
Hogy ne legyek cukorbeteg diétáznom kell (mondjuk inkább életmódváltásnak), illetve gyógyszert szedni. Ez közel fél éve derült ki nálam, ez idő alatt leadtam 15 kilót, rám jönnek a régi nadrágok, sőt, van ami már bő is. Nem fáradok olyan gyorsan, mint előtte, nem vagyok éhes állandóan, és az átlagos hangulatom is sokkal jobb. De még korántsem végleges e a diagnózis, az inzulin értékeim nem javultak az első három hónap után, ezért növelték a gyógyszert, elküldtek ismét mindenféle vérvételre. Májusban megyek vissza az orvoshoz.

Közben pedig csinálom az egyetemet, kockulok (League of Legends), rajzolok/grafikázok, és pár hete elkezdtem írni egy fanfiction-t is, aminek oldalt megtaláljátok a linkjét.

És hogy miről lesz szó a továbbiakban a blogon?

Életmódváltás/IR küzdelmek, receptek, mindennapjaim, aktuális élményeim, egyetem, problémák, meg ami épp eszembe jut.

Köszönöm a figyelmet!