3. fejezet

Krisztián:

Az órák gyorsan telnek, ha Rácz Linda ül előtted, és az ő kedves barátnője, Nixi. Az a lány, mármint Nixi nagyon szeleburdi, de valahányszor a szemébe nézek, tudom, hogy ez csak némi álca a valódi énje közt és az, amit mutat, mert le rí róla, óvatos és fegyelmezett, amikor csak kell. Egyébként Nikoletta is nagyon szép lány, hosszú fekete haja van, hófehér bőre, arcát egyetlen egy pattanás sem csúfítja el. Alacsony termetű, mindössze Linda válláig ér, de persze Linda meg elég magas, úgyhogy ezt így nem nagyon lehet megmondani. Nixi szemei is feketék, ajka halvány rózsaszín, tökéletesen illik a bőréhez. Az iskola egyenruha neki is jól áll, a szürke anyag és a fehér blúz, a hozzá illő vörös sállal egyszerűen olyan, mintha egy modellt látnék magam előtt, de persze Linda formáját, alkatát és szemei lehetetlen felülmúlni. Tekintetem akaratlanul is Lindára vándorol át, hosszú mogyoró barna haja most szépen kiengedve, a lány illata nagyon finom. A gondolataim újra elkalandoznak, ezen a napon már nem tudom hanyadszorra. Csak a csengetés ébreszt fel az álmodozásból, lassú léptekkel indulok el a következő órámra, ami ha jól emlékszem, és biztos vagyok benne, hogy jól emlékszem, nos, ez az óra német lesz. Figyelmesen nézem, hogy vajon melyik teremben lesz a tanóra, halványan elmosolyodok, mikor rátalálok a kétszázkettes osztályra, bent páran vannak eddig, két vámpír, négy-öt vadász és a többiek emberek, démonokkal megint csak nem találkozok. A két vámpírpadja előtt üllők le. Hátra fordulok és köszönök nekik.
– Sziasztok! Király Krisztián vagyok, ma érkeztem a városba – mutatkozom be, a lány szeme felcsillan, mint aki jól ismeri a nevet, és ez bizonyára igaz is.
– Szia, már vártunk rád. Én Balogh Heléna vagyok, de mindenki Lénának szólít – mosoly rám. Haja méz szőke, ajkai vékonykák, arcvonásai gyengédek.
– Helló, haver! – nyújt kezet a srác, én pedig illedelmesen kezet fogok veled. – Engem Balogh Zoltánnak hívnak, de nyugodtan maradjunk a Zolinál – vigyorog rám. Zoli haja is szőke, szeme fölött egy piercing van, arcvonásai markánsak. – Régebben már találkoztunk, nem igaz? – emlékeztet, aztán egyből rájövök.
– Tényleg, még az első világháború előtt, ha jól emlékszem Németországban. – jutnak eszembe az akkori évek. A lányra pillantok, azonnal rájövök, hogy őt is ismertem, Zoli változatta át azon az éjszakán, mikor ki utaztam az államokba. – Te pedig Zoli nagy szerelme vagy, igaz? – vigyorodom el. – No lám, lám! Ezért érdemes volt idejönnöm. Emberként olyan törékeny voltál, Léna, hogy most nem is ismertelek fel. – magyarázom.
– Hát sok minden változott azóta. Hallottam rosszat tettél! – dőlt hátra Zoli, én pedig cinkosan néztem rá.
– Mond, Krisztián! Mégis mi történt? Mert tudod nekünk nem sokat mondtak… – szólalt meg Léna, csicsergő, színtiszta hangján.
– Csak megöltem egy vadászt, aki kém volt és hát a többiről én se nyilatkoznék. – vontam vállat, majd belépett a tanár úr és kénytelenek voltunk berekeszteni a beszélgetést.

Az órán egyedül ültem, senki nem szándékozott mellém telepedni mivel, én vagyok az új, aki egyből kifogta az iskola egyik „furcsa” párját, személy szerint a másik két vámpírt. Az óraközepén újra elkalandozott a figyelmem, hiszen az én német tudásom szinte anyanyelvi szinten van, nem kell még tanulnom is! Nos, a gondolataim ugyebár a régi szép idők környékén vertek tanyát, mikor megismertem Zolit, nagyon jó haverok lettünk, ő akkoriban költözött Németországban, hogy megnézze, mire készülnek az emberek. A képek gyorsan megjelentek előttem.

Egy sötét, poros, alig kivilágított utcácskán jártam, mikor friss vér illatára lettem figyelmes, Elkezdtem követni a szagot, míg el nem értem egy táborhoz, nagyon hosszú utat tettem meg, és az illatot az elcsepegetett vér hagyta maga után, amiről már akkor tudtam, hogy egy vámpír vére. Az út végeztével egyre kevesebb vért találtam, órák teltek el. Mikor sikongatásra lettem figyelmes. A tábor, egy katonai hadiszállás volt. Egy fiatal szőke lányt hurcoltak be az egyik házba, a lány ellenkezett, sírt, kiabált, ahogy csak tudott, de kezeit megkötözték, menni is már alig bírt. A levegőben keveredett az ő vérének illata, a vámpíréval. Mikor egy fa mögül előlépett Zoli, katonai egyenruhában, fegyverrel a hátán, de jól látszódott a kezén lévő vágás, ami még nem gyógyult meg. Előtte való napokban sokat mesélt egy fiatal lányról, akibe beleszeret, de nem gondoltam volna, hogy egy fogolyról van szó.
– Krisztián, segítesz nekem? Tudom, hogy nem így kellett volna idecsalogatnom téged, de nem tehettem mást tudom, miként vélekedsz az ember-vámpír szerelemről, de ez a lány különleges… Vámpírrá fogom változtatni, csak segíts kihozni onnan! – nézett el a kisház felé. Nem érezhettem át, hogy mit gondol, mit szeretne, miért szereti ezt a lányt, de ő volt az egyik legjobb barátom, ennyit megérdemelt tőlem.
– Persze, hogy segítek. Barátok vagyunk, és ha tényleg vámpírrá változtatod, akkor miért is ne? – A hangomban volt némi kedvesség, de akkoriban még nem mutattam ki az ilyesféle érzéseket. Zoli hálás volt, mert belementem, nekem meg mindegynek számított, hiszen a katonák ellenem nem tudtak volna mit tenni. Vámpír voltam, ahogy Zoli is, de félt, félt, hogy bajba kerül az ő kedvese, vagy talán megijed tőle a lány, noha úgy tudtam, Heléna igenis tudja, hogy Zoli micsoda. Nem rendeztünk mészárlást, vagyis én még nem mondtam volna annak, mindössze hat katona halt meg, egy megsebesült, de semmi más probléma nem adódott. Még emlékszem Heléna riadt tekintetére, ahogy rám pillant, majd Zolira is, és odaadó hálás pillantásokkal ajándékoz meg minket. Nagyon rossz állapotban volt, kezei kisebesedtek a kötéltől, testét lila foltok és néhol hegek díszítették, utalva arra, hogy őt bizony kínzások alá vetették, de Heléna nem mondott semmit sem erről, vagy legalábbis előttem nem beszélt ezekről a dolgokról, így tiszteletben tartottam a döntését. Zoli tétovázott, nem tudta mikor változtassa át a lányt, ez miatt néha veszekedtünk is, pláne, mikor Léna állapota rohamosan romlani kezdett, egy éjszaka majdnem én magam változtattam át a lányt, de Zoli nem engedett a közelébe, így másnap eldöntöttem, hogy itt hagyom, nem erőltetem rá a dolgokat. Még most is tisztán emlékszem a képre, mikor kilépek a közös házunk ajtaján és Heléna hangos sikolyt hallat, ekkor már tudtam, hogy Zoli csak erre a pillanatra várt, a lány napokon belül igazi vámpír lesz. Ez az utolsó emlékem, amire még színtisztán emlékszem a huszadik század elejéből…
Halkan felsóhajtottam, visszatértem a valóságba. Zoli ott állt előttem, az órának nem rég lett vége. Felnéztem rá, majd én is felálltam.
– Ez volt az utolsó órád, Krisztián? – érdeklődött, miközben elindultam az osztálytermembe, összeszedni a dolgaim.
– Igen, ma csak hat óránk volt. Talán van valami ötleted a nap hátralévő részére? – kérdeztem, hangomban megbújt a kíváncsiság, hiszen hiába voltunk több száz éves vámpírok, hiába láttuk egymást utoljára majd száz éve, attól még ugyanolyan tinik akartunk lenni, mint az átlagos fiatalok.
– Naná, haver! Annyi dologról nem tudsz, hogy te az el se tudod képzelni! Szeretnélek én felvilágosítani az itteni helyzetről, mert még a végén Kinga rosszul meséli el a viszonyokat. Meg nem akarom, hogy elcsábítson a lány, tudod Kinga, gondolom találkoztál már vele, vagyis ő mondta, hogy már bemutatkozott neked.
– Tudom kiről beszélsz, csak mond, hogy mire gondoltál – sürgettem, mikor ki értünk a gimi udvarára. Zoli valamit elkezdett dumálni, de én csak egy személyre koncentráltam, ugyanis Linda ép ekkor szállt fel az egyik bátya, ha jól emlékszem Márk motorjára, a lány féloldalasan ült, mivel még mindig szoknyát viselt. Elvette a bátyától a sisakot, én pedig néztem a lányt. Olyan szép volt, képtelen lettem volna leírni mit éreztem, de tudtam, hogy badarságokat gondolok, hiszen Linda vadász, ergo nem kezdene egy vámpírral, és én se szerettem belé, csak tetszik a teste, a szeme, a haja, az arca és mindene. Pláne, ahogy kéreti magát, de eközben erőteljesen tiltakozik is.
– Krisztián, kelj fel, haver! – veregetett vállba Zoli. – Az a csaj tabu, nem csak te halsz bele, hanem ő is. Érted? Szerintem ne is próbáld elcsábítani, még ha kölcsönös lenne a vonzalom, akkor se feküdne le veled, ő bizony vadász – túlzottan nem számított, hogy mit gondol erről a srác, de igaza volt. Egy vadásszal kikezdeni kész öngyilkosság, mindkét fél számára, még ha annyira… Megráztam a fejem, és elszakítottam magam a gondolataimtól.
– Ébren vagyok, nyugi. Csak azt hiszem, ez a lány meg fog őrjíteni. Olyan… – inkább nem mondtam ki, mert láttam, ahogy Zoli rám mosolyog.
– Menthetetlen vagy, te nőfaló! – bokszolt a vállamba. – Na, gyere! Inkább mesélek. – elővette egy szál cigit, szájába tette, majd rágyújtott, eközben pedig gyalog indultunk el valamerre, egyikünk se mondott pontos célt, csak haladtunk.
– Mikor elmentél átváltoztattam Helénát, azóta is együtt élünk. Mivel mindketten szőkék vagyunk ezért, mint testvérpár szoktunk bemutatkozni. De hallod milyen nehéz volt az elején… – fújta ki a füstöt, majd rám nézett. – De ez neked nem lényeg, inkább elmondom mik az itteni szabályok, mert jó, ha tudod, itt nem kapod meg azt a vadászcsajt, amelyiket akarod. Ezek nem utcalányok, mint ott az Államokban. Okosak, ravaszak, ne is kezdj velük! Ez nagyon fontos, a többi mellékes, ja és ez vonatkozik a démonokra is, nagy tiszteletben állnak, elképzelhető, hogy holnap már találkozol párral… – Én pedig figyelmesen hallgattam a fiú szavait, mindent tökéletesen megjegyezve.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés