6. fejezet

Linda

Ma nem megyek suliba, túl sok dolgom van, mert sajnos a délutáni megbeszélést délelőttre kellett rendezni, mivel sok határvadász azonnali ülést akart összehívni, én pedig ragaszkodtam, hogy csak ők jöjjenek el. Így közös megbeszélések alapján reggel fél kilencre lett téve a tárgyalás, ha mondhatom így.
Felveszem a fekete kosztümöm, alá a fehér blúzt, nyakamba a KESZ címerével díszített sállal. Szívem fölé tűzöm a rangomat jelző kitüntetést, a fővadászi címert. Hajam kontyba fogva, a sminkem a lehető legegyszerűbb, minél idősebbnek nézzek ki.
Zita jön értem, így szokás. Egy hotelban lesz a tárgyalás. Ha minden igaz, akkor mire én is ott vagyok, mindenki ott lesz.
Egy autó dudája szólal meg, megjött a titkárnőm. Még egy utolsó pillantás a tükörbe és visszafogott mosollyal nyugtázom, hogy még huszonöt évesnek is elmennék. Kilépek a borongós időbe, egy egyszerű ballonkabát van rajtam, mintha csak én magam lennék Sherlock Holmes, csak női kiadásban. Beülök az autóba, egy gyors köszönés és már indulunk is. Titkárnőm nagyon ideges, de úgy látom már nem annyira, mint tegnap, mikor közöltem vele, hogy kötelessége ott lenni mellettem.

A hotel egy több emeletes, kész luxus hely. Már várnak ránk.
– Legyél határozott és magabiztos! Ez a jó hozzáállás – magyarázom Zitának, aki csak szaporán bólogat. – Továbbá ne ijedj meg tőlük, lehet, hogy kemények és mogorvák, de ismerem az összes határvadászt, jó emberek ők, csak oda kell figyelni mit, mikor és hogyan mondasz. – Amikor újabb ijedt arckifejezést ölt fel barátságosan mosolygok rá. – Csak természetesen!
– Igenis, Linda kisasszony! – A portán bejelentkezünk, majd lifttel megyünk fel az emeletre.

Az út nyugodtan telik, amennyire csak lehet. Magabiztos léptekkel szállok ki a liftből, a folyosó végén egy öltönyös férfi áll, egy őr; mi rendeltük ki, hogy odafigyeljen a rendre.

Bent a teremben már mindenki jelen van, Norbit is megpillantom, öltönyben, normálisan fésült hajjal és a jelvényével, mely helyettes vadászi pozícióját jelöli, neki is kötelező itt lenni, már csak a rend kedvéért.
– Jó napot, uraim! – köszönök, és az asztalfőhöz ülök.
– Jó napot, Linda kisasszony! – köszön mindenki még hozzá magyarul, de, csak azért mert a KESZ területén vagyunk, itt kötelező a magyar nyelvi tudás a vezetőknek.
– Zita, nézd meg, hogy mindenki jelen van e, és aztán kezdhetjük is! – adom ki parancsba a nőnek.

Körülbelül fél óra, mire mindenki megtalálja a helyét, és végre hajlandó rám is figyelni. Közvetlenül mellettem ül Norbi, a másik oldalamon Zita, aztán a két osztrák határvadász, akik szokásukhoz hűen nem nagyon törődnek azzal, hogy mi a helyzet. Az osztrák vadászok már évek óta csak kényszerből vannak a KESZ-szel. Norbi oldalán a két szlovák határvadász, és az egyetlen magyar ül, aki Jankovics asszony, az egyetlen női határvadász. Pontosan nyolcan vagyunk itt, mert a román vadászok nem voltak hajlandók eljönni, mert szerintük őket nem fenyegeti semmiféle veszély.
Sajnos ezt a meghívást Norbi intézte és így nem nagyon vették komolyan a fiút, persze ha beszéltem volna velük… No, de mindegy már, nélkülük is megleszek.
Felállok és körbepillantok mindenkin.
– Mindenki jól tudja, hogy milyen okok miatt hívtam össze ezt a rendkívüli gyűlést. Mint már önök is tudják egy nagyobb vámpír csapat vadászata folyik az Észak-Európai Szövetségben, a vadászat pedig a jelenlegi állás szerint négy nap múlva eléri ÉESZ és a KESZ határát. – Zita eközben kivetítette a térképet, melyen a tegnap készített animáció jelent meg. – Nem szeretnék beleavatkozni a dolgokba, de Alfons Brai úr arra kért, hogy biztosítsam a határt, továbbá küldjek segítséget is. Arra a döntésre jutottam, hogy ezt a fajta vadászatot minél hamarabb be kell fejezni, méghozzá itt! – mutattam a térképre, és azon belül is egy szlovák városkára, pontosítva Zsolnára. – Természet földrajzilag tökéletes elhelyezkedésű a számunkra, hegyek, folyók és a legfontosabb ez már a mi határunkon belül van, tehát teljes jogúan vadászhatunk a vámpírokra.
– Aber Fräulein Rácz, akkor miért hívott minket ide? Területeink nem szomszédosak az ÉESZ-el, sőt tökéletesen elhatárol minket – háborodik fel Meyer úr, a nyugati-osztrák határvadász.
– Meyer úr, talán ön tudja a legjobban, hogy mennyire fontos a megszervezettség, hiszen ha jól emlékszem egyszer tetszett mesélni, hogy ön már megjárta a keleti háborús övezeteket, és a tapasztalatai alapján egy vadászatban, illetve háborúban nagy szükség van az egységre. Tehát örüljön, hogy itt lehetnek maguk is, és ne sértődjenek meg ilyeneken! – parancsoltam a vadászra, noha sokkal idősebb volt, mint én, Meyer úr már az ötven körül járt, míg társa Richter úr több mint hatvan éves. – Kérem, legyenek türelemmel. – tettem még hozzá gyengéden, majd visszafordultam a vetítőhöz.
Egy teljes szimulációt mutattam be, hogy miként lehetne akár bekeríteni a vámpírcsapatot, és segíteni a másik vadászokat is. Tegnap egész nap erre készültem, mindent jól kidolgoztam, nem lehetett benne hiba.
– Kérdés, uraim? – fordulok a közönségem felé.
– Mi a biztosíték arra, hogy a vámpírok biztosan Zsolna felé fognak menni? – hallom a kérdést és a választ már azonnal tudom, felkészültem erre az eshetőségre is.
– Nincs rá biztosíték, egyeztetések alapján az ÉESZ nem fogja megakadályozni őket, ez lesz az egyetlen út, amerre mehetnek, továbbá Zsolna nem vadászváros, nincs nagyobb vadászkirendeltség, így nem is fognak arra gondolni, hogy több tucat vadász vár rájuk. – válaszolok zavartalanul. Majd újabb és újabb kérdések jönnek, mintha mindenki tesztelni akarna, végül Norbi szólal fel.
– Kisasszony, ha ekkora erőket szeretne mozgósítani, akkor nem hagyhatja őket felügyelet nélkül. Talán küld ki valakit a bázisról? Esetleg ön megy ki a vadászatra? – tudom, mire megy ki a kérdés, vagy ő, vagy én megyek ki, utóbbi esetben ő lesz addig is a fővadász.
– Ez egy nagyon fontos kérdés, Norbert úr. És a jelenlegi helyzet alapján három nap múlva, azaz ma van csütörtök, tehát vasárnap indulok én és egy másik fontos vezetőt is magammal viszek, Rácz Márk urat, mivel ő fogja vezetni a fővadászi csapatot. – válaszolok rezzenéstelenül, teljes komolysággal. Bátyámmal már megbeszéltem a dolgokat, nem okoz neki gondot egy-két nap kihagyás az iskolából.
– Hány vadászra lesz szükség? – hallom az újabb kérdést.
– Alfons Brai úr szerint majd százötven vadászra lesz szükség, ők jelenleg vannak ötvenen, de mire leérnek a határhoz meg lesz a száz vadász. A fővadászi csapat tizenöt fős lesz. Az osztrák területekről kérnék tíz-tíz fő vadászt és a legjobbakat, mivel a románok nem jöttek el, ezért az ő részüket is magukra hárítom. – magyarázom meg, aztán folytatom. – A többi területről tizenöt-tizenöt vadászt kérek, az egyetlen magyar részről pedig csak ötöt. Így többen is leszünk, mint ötven, de fő a biztonság. – végig nézek minden jelenlévőn. Meyer és Richter úr arcán rosszallás látszik, hogy a román vadászok részét is rájuk hárítottam, de mi tagadás, az osztrák vámpírvadász részleg igen erős és jól képzett, nem tehettem mást. Jankovics asszony csak bólogat és jegyzettel, majd felszólalásra kér engedélyt, én megadom.
– Sajnálatos rossz egészségi állapotom miatt én nem tudok elmenni a vadászatra, de természetesen küldök segítséget. Arra gondoltam, hogy katonai támaszomat, Mészáros Márkot küldeném el a csapatommal. Márk egy fiatal vadász, meglátásaim szerint tökéletesen véghezviszi majd a feladatát. – fontolóra veszem a dolgot, tudom jól, hogy Jankovics asszony mennyire beteges és, hogy jövő hónapban be is nyújtja a lemondását. Nagy dolog volt  már az is, amit eddig véghezvitt, több mint ötven éven keresztül állt a magyar határvadászok élén.
– Semmi baj, Jankovics asszony! Megértem helyzetét, nem is vártam el, hogy ilyen idősen el tetsszen jönni egy vadászatra. – válaszolom, és mástól nem is várok hozzáfűzni valót. – Tehát egyéb megvitatni való? Óhaj, sóhaj, javaslat? – állok fel, jelentőségteljesen végignézek mindenkin.
– Nincs, kisasszony – szólal meg Zita, elmosolyodom.
– Tárgyalás berekesztve, Zitánál megtalálják a jelenléti íveket. Zsolna vasárnap estére legyen felkészítve minden vadász fogadására! További szép napot! – köszönök el. Elpakolom a dolgaim, majd figyelem, ahogy Zita fürgén osztogatja a papírokat, köszönget és hozzá kedvesen mosolyog, tökéletes titkárnő.

Elindulok le a lifthez, Zitának még sok dolga van, így egyedül megyek le. Norbi gyorsan utolér. Haja már kócos, nem bírta sokáig az elegáns megjelenést.
– A kisasszony ma rendkívül csinos volt – hízeleg, és én végre feloldódom, mindig szerettem a fiú ilyesféle mondatait, ezzel a hanglejtéssel.
– Köszönöm, igyekeztem – válaszolok egy mosoly kíséretében.
– Elvihetlek? Ma nem motorral vagyok – kacsint még hozzá, és én csak egy bólintással egyezek bele.

***

Norbinak sportkocsija van, egy fekete Mercédesz, finom bőrülések, sötétített ablaküveg. Csak úgy száguldunk az esős időjárásban, úgy esik, mintha dézsából öntenék, de Norbit ez nem ijeszti meg, csak hajt, de néha azt sem merem pontosnak venni, hogy a házunk felé igyekszik e. Némán bámulok ki az esőbe, lefárasztott ez a megbeszélés, de legalább mindent jóváhagytak és elfogadtak, Zita pedig elintézi az utómunkát.
– Jól csináltad, mint mindig. Örülök, hogy nem nekem kellett ezt intéznem – szólal meg a srác, én pedig felé fordulok.
– El sem tudod képzelni mennyire elfáradtam – sóhajtom válaszképpen.
– Még előttünk az egész délután, vagyis abból is csak pár óra. Nincs kedved lófrálni valamerre? – csillan fel a szeme.
– Ha nem vetted még észre, akkor szólok, hogy zuhog az eső – mutatok rá a lényegre, ő pedig csak egy hatalmas vigyorral bólint.
– És? Attól még mondjuk, átjöhetnél hozzánk. Anyu nincs otthon, sem a tesóim, tudod, suli van – kacsint, én pedig elgondolkozom, tuti ez megint egy a tegnap estéhez hasonló „hadművelet” lesz.
– Van jobb ötletem, gyere át hozzám, otthon jobban szeretek lenni – válaszolom, ő pedig diadalittasan mosolyog.
– Tudtam, hogy benne leszel – válaszol röviden.

Ezután az út, amolyan várakozás teljesen telik el. Tudom, hogy ma majd választ kell adnom a tegnapi kérdésére, és épp ezért a hasam néha görcsbe rándul az oktalan idegeskedéstől, még Nixivel sem tudtam megbeszélni a dolgot, hogy tőle kérjek tanácsot. Így újból magamnak kell döntenem, remélhetőleg majd jól.
Mikor megérkezünk, még mindig esik, futva tesszük meg az utat a bejáratig, majd egy gyors mozdulattal nyitom ki az ajtót és sikeresen benn is vagyunk, enyhén elázva.
– Érezd otthon magad, Norbi! – veszem le a kabátom, majd ki a nyakamból az egyen sálat.
– Meglesz – kacsint.
– Átöltözöm, addig kérlek, várj meg a nappaliban – mondom neki, miközben felmegyek a lépcsőn, fentről még leszólok. – Ne hozzak neked egy törölközőt, vagy valamit?
– Hagyjad, nem áztam el annyira, hogy ne bírjam ki!

Fent leveszem a ruhákat, kifésülöm hajam, majd egy egyszerű sötétkék famert, fehér v kivágású pólót rá pedig egy halványrózsaszín pulóvert veszek, hajam copfba fogom, sminkem lemosom. Sokkal jobb érzés így lenni, mint az elegáns ruhákban, nincs velük semmi bajom, de nem szeretem egy egész napon keresztül azokat hordani. Idegesen térek vissza Norbihoz, valahogy félek az egész dologtól, nem is tudom miért hívtam meg hozzánk.
– Itt vagyok! – libbenek le az utolsó lépcsőfokról és megpillantom a fiút, zakóját és nyakkendőjét már levette, ingje nyaka kigombolva, ahogy az iskolában is szokta hordani, olyan lezser.
– Gyors voltál – mosolyog rám. Gyors megnézem a fűtést, majd leülök mellé a kanapéra.
– Kérsz valamit enni? – érdeklődöm barátságosan.
– Hát persze… téged! – kap el, és magához húz.
– Hm… – fészkelődöm egy kicsit, miközben csalafinta mosollyal méregetem a fiút, úgy tűnik nem is lesz olyan nehéz választani, most pont olyan, mint régen. – Nem is tudtam, hogy kannibál vagy. – jegyzem meg poénosan, mire ő csak vigyorog.
– Azért annyira nem, csak a szép csajokra bukom, olyan Lindásakra – hajol közel hozzám, én pedig mosolyogok, és az ujjam a szájára teszem.
– Köszi – válaszolom, majd engedem, hogy megcsókoljon. Gyengéden viszonzom, ajkaink lassacskán becézik egymást, annyira finom!
– Szóval leszel újra a barátnőm, édes? – megsimogat, én pedig csak mosolygok, végre úgy, mint régen.
– Hát nem nyilvánvaló? – kuncogok halkan, majd apró puszit adok az arcára, és a füléhez hajolok. – Ha pedig nem, akkor igen, a barátnőd leszek.
– Reméltem, édes – suttogja és én pedig csak kényelmesen a karjaiba fészkelem magam. Kellemes érzés jár körül, kedves, biztonságot nyújtó és édes, édes Norbi csókjától, a pillanat gyengédségétől.

Súgó 2 hozzászólás

Új hozzászólás Frissítés

1

2012.04.29. 10:39 Gyöngyvér Elkezdtem olvasni, de most kicsit siránkozom. Női Sherlock Holmes? Neee! Tudom, hogy értetted, de miután az amerikaik nőt csináltak Watsonból hajlamos vagyok a kétségbeesésre. Szóval amúgy nics bajom, csak kissé túlspiláztam a dolgot. De hát te megérted, és igérem jövök egy normális kritikával is.  Válasz: Szia, Gyöngyvér! Nos, igen, de ez csak egy hasonlat és tudod jól, hogy milyen regény lesz belőle szóval ne akadj ki ;) és ha gondolod majd írok bele valami olyant, ami a te stílusod :P Persze nem mostanában, de lesz benne. Ígérem! És akkor majd várom a rendes kritikát is :) Engel D. White

2012.04.23. 20:23 Netty Szia Engel! Ügyes vagy! Egy újabb csodálatos rész! Szeretem a regényedet, amolyan tipikusan Engeles, ami egy nagyon pozitív dolog! Várom a folytatást! ;) Már megemlítettem, de én rosszat sejtek Norbi részéről. Tipikus pasi - s ez nálam nagyon ellenszenves érzelmeket vált ki, ezt köszönhetem Steve Kempnek (Fú, de gyűlölöm azt a férfit -.-"). Egyedül az első mondatot tudnám kritizálni: egy kicsit hosszú kezdésnek. Előfordulhat, hogy valaki többször neki kell futnia. Kacifántos, az a helyzet. Köszönöm szépen, hogy elolvashattam ezt a részt, várom a folytatást! ^^ Válasz: Kedves, Netty! Köszönöm, hogy olvasod és örülök neki, hogy tetszik a regényem, remélem a késöbbiekben is kitartó olvasóm leszel. Norbiról pedig annyit, hogy fog meglepetéseket okozni ;) Köszönöm a dicséretet! További jó olvasást! Engel D. White