8. fejezet

Linda

Krisztiánnal táncolok. A fiú olyan jól néz ki, hogy teljesen elfelejtem mi is ő, a fekete ing veszélyesé teszi, és vonzóvá. Közel húzódom hozzá, elég alkoholt ittam már, ahhoz, hogy elhiggye, teljesen részeg vagyok, ami egyáltalán nem igaz. Elmosolyodom, majd a nyaka köré fonom a kezem és magamhoz húzom, lágy, sejtelmes hangon szólok hozzá.
– Menjünk ki! Létsziii – mosolygok rá. Mielőtt eljöttem otthonról összevesztem apámmal, ma korábban jött haza és nagyon fájt, ahogy beszélt velem, úgy döntöttem valamivel elfelejtetem az összes problémám, és pont Krisztián került a „karmaim” közé.
Megfogom Krisztián kezét és magam után húzom, ki a teraszra. Nem tudom, mit akarok, de az biztos, hogy nem törődni apámmal, a vadászi dolgokkal, és ahogy Krisztián mondta anno: elfelejteni azt, hogy ő egy vámpír.
– Nahát, most miért nem szólalsz meg? A suliban olyan nagy szád van! – fordulok vele szembe, de nem kellene, mert azokba a tengerkék szemekbe pillantok és elvarázsol. Az egész srác túl jól néz ki, az ajkai, a teste. Szemem akaratlanul is lejjebb vándorol a felsőtestén, ameddig a kigombolt ing engedi, majd visszanézek a szemébe, azonnali választ várok.
– Te berúgtál, Linda! – fonja a derekam köré a kezét.
– Ezt kimondta? – nevetek fel, majd a nyakába akasztom a kezem. – Nem te mondtad, hogy felejtsem el mi vagy? – emlékeztetem játékosan.
– Ez igaz, de nem gondoltam, hogy ennyire messzire elmész egy kis alkoholtól – halkan felkuncogom, úgy tűnik, tényleg részeg vagyok.
– De még nem is csináltam semmit sem! – nézek rá kiskutyaszemekkel. Olyan jó játszani vele, amolyan felejtős és most senki, de senki nem tudná meg. – Egyébként is, zavarna? És mit gondolsz, mit akarok? – kérdezem megemelt fejjel. Ezen a kérdésen én is hosszan gondolkozom, majd a teraszon magányosan álldogáló székre pillantok, mindössze egy van belőle, egyetlen egy…
– Nem is tudom, Linda. Azt hittem jobban tartod magad, most csak egy egyszerű libának tűnsz, egy kis könnyűvérű… – hatalmas pofont keverek le neki, még mielőtt kimondaná az utolsó szavait. Azonnal elvesztem azt a jótékonyködöt, amit eddig körülvette az elmém, és nem engedett összeomlani.
– Azt se tudod, miket beszélsz! – rivalltam rá, hangomban azonnal érződik a hiszti. Kirántom magam a karjaiból és dühös, lassacskán könnyektől csillogó szemekkel nézek rá. – Nem is ismersz! Mit látsz te az iskolában? – kérdem, de nem hagyom válaszolni. Helyette inkább én adom meg az összes választ. – Egy lányt, aki jókedvű, kedves, de nem azt a lányt, akit megismerhetsz az otthonában, akit csak a legjobb barátnői ismernek! Mit látsz a bázison, a vadászok közt? – kérdezem újból, teszek pár lépést előre, Krisztián hátrál. Nagyon gyorsan elszakad a cérna nálam, és ennek a levét Krisztián issza meg. – Egy felelősségteljes nőt? Egy nőt! Nem egy tizenéves leányzót, aki azt se tudja mi fán terem a felelősség! – bökök a mellkasára, de nem bírom sokáig, úgy döntök, mindent a srác nyakába zúdítok. – Te el sem tudod képzelni mennyire rossz – sírásban török ki, nem bírom tovább. – Ha örökké úgy élsz, hogy megfelelj mindenkinek, aztán egyszer el akarsz felejteni mindent, de nem lehet, nem lehet, mert egyből elárulod magad… Nézd meg, most itt bőgök neked! – zuhanok a földre, de Krisztián elkap, a karjai közé zár.
– Jól van, na! – még mindig sírok, folyton-folyvást. A lehető legjobban a karjai közé bújok, az erős kezek ölelése megnyugtat. – Nem akartalak megbántani – hangja gyengéd.
– Ez, csak… csak… – csuklik el a hangom, annyira megtörök, hogy képtelen vagyok bármit is kimondani. – De ma összevesztem apával, el akartam felejteni mindent… kérlek! – bújok még jobban a karjaiba, ő pedig szorosabban ölel magához.
– Semmi baj – simít végig a hátamon, majd érzem, ahogy puszit nyom a hajamba. – Gyere csak, gyere, és ne sírj! – húz magával, majd az ölébe ültet. Olyan furcsa, hogy egy vámpír így viselkedik velem, de mégis megnyugtat, hiszen végre elmondhattam valakinek, hisztizhettem valamennyit, ha nem is sokat és sokáig.

Szipogok és Krisztiánhoz dörgölődzöm már percek óta, és meglepő módon, de megnyugtat. Jó érzés a karjaiban tudni magam, miközben ő gyengéden simogatja a vállam… kedves tőle. Nem szólok semmit sem, vagy csak nem akarok, a kettő most ugyanaz. Nem tudom, hogyan fogom kimagyarázni a helyzetet neki, mit is hozok fel mentségemre. A legfontosabb pedig az, hogy miként fogunk ez után egymásra tekinteni, hiszen szinte a kezébe adtam a kulcsot az életemhez. Csak rajta múlik, kihasználja e.
– Figyelj, Krisztián! – emelem fel a fejem és a tengerkék szemébe nézek. – Ugye nem fogsz kiadni senkinek sem? – nézek kétségbeesetten a gyönyörű, kedvességet sugárzó szempárba.
– Nem foglak. Nincs rá okom, és egyébként is, megértelek. Elhiszem, hogy mennyire rossz lehet neked. Ne félj, a barátod leszek, ha úgy akarod. – mosolyog rám és teljesen megdöbbent a szavaival. Nem gondoltam volna, hogy tud ilyen is lenni velem, az arcát nézem. A vonásait, a kék szemeket, a kócos haját, majd az ajkaira téved a tekintetem és szégyenlősen visszabújok hozzá.
– Köszönöm, nagyon kedves vagy. – mosolygok, de barátkérésre nem válaszolok, nem tudok mit mondani rá, nagyon megdöbbentem.
– Nézz csak rám, Linda! – emeli fel az állam és kénytelen vagyok a szemeibe nézni. – Te szereted azt a fiút, Norbertet? – A kérdésre kitágult pupillákkal, éber tekintettel pillantok a szemeibe, nem értem honnan jön ez a kérdés, és mégis miért pont most?
– Azt hiszem… – sütöm le a szemem, mert újból a fiú ajkaira pillantok és elképzelem, ahogy megcsókol. A válaszom nagyon bizonytalan, és bosszantó, mert magam sem tudom miért mondtam így és ezt.
– Linda! – szól rám, mint aki nem tudja, mit tehetne, hogy felfigyeljek rá. Én kényszeresen, picit megtört, meggyötört szemekkel nézek rá.
Ami ekkor következik, teljeséggel meglep. Arca szépen lassan közeledik az enyémhez, és én nem ellenkezem. Van barátom, de eszem ágában sincs ellenkezni… Ajkai szép lassan elkezdik becézni az enyémeket én pedig lágy, apró puszikkal viszonzom, majd egyre hevesebben kezd csókolni. Nagy levegőt veszek, szétnyílik a szám és egy igazi, finom és védelemre vágyó csókot kérek tőle. Nem is kell kérni, várni rá, azonnal megkapom. Szemem lehunyom és engedelmesen követem ajkait. Mámoros érzés, ahogy az ajkai az enyémeket becézik, és a csók befejezése után sem tudok elszakadni ettől, most hogy megízleltem ezt az örömöt nem igazán akaródzik elengednem, pedig el kell… Nekem van egy barátom, és ez csak egy véletlen, teljesen véletlen csók volt. Én egyáltalán nem is akarhattam ezt, hiszen Krisztián egy vámpír!
Zavartan hajolok el tőle, hogy még véletlenül se essek kísértésbe, majd lesütött szemmel, fülig pirulva nézek vissza rá. Ő kedvesen figyeli a reakcióm, komisz mosoly játszik a szája sarkában, most biztosan nagyon örül.
– Ezt elfelejthetnénk? – kérdem teljes zavarban, még ránézni sem vagyok hajlandó, amíg beszélek.
– Nekem eszem ágába sincs elfelejteni – jelenti ki pimaszul, mire én megdöbbenve nézek a szemeibe, amik gyémántként csillognak és engem figyelnek.
– De hát… van barátom… – nyögöm ki a jelen pillanatban legkézenfekvőbb okot, amire csak megrázza a fejét és szélesen mosolyog.
– És szerinted az engem érdekel? – kérdez vissza, én pedig nagyot nyelek. Tutira nem érdekli.
– Akkor, azért mert vámpír vagy én pedig vadász, egy fővadász. – jut eszembe a számára bizonyára legfájóbb indok, mert amint kimondom, elkedvtelenedik és már csak a szemében látok némi mámort.
– Akkor hagyd, hogy csak ma éjszaka ne számítson. Norbert nincs itt, neked pedig szükséged van valakire, aki megvéd – simít végig az arcomon és az utolsó szónál egy újabb komisz mosoly jelenik meg az arcán, amitől normális tiniként simán elájulnék, de mivel nem túlzottan vagyok normális így csak mosolygok, majd aprót bólintok.
– Csak ne gondold rólam, hogy …
– Csitt! – teszi az ujját a számra, én pedig meglepődve nézek fel rá. – Soha nem gondoltam, hogy csak egy ribanc vagy, nyugi. – Egy bíztató kacsintást küld felém. – Lehet én is sokat ittam és azért beszéltem így veled, elnézést – elmosolyodom a szavai hallatán.
– Rendben, de akkor bocsásd meg az én viselkedésem is. Hülye voltam és nagyon hisztis. – magyarázom.
– Semmi baj. – ingatja a fejét. – És miután ezt elintéztük, kaphatok még egy csókot? – néz rám kihívó tekintettel és én pedig újból az ajkaira vágyom, amint szóba hozza.
– És ha valaki meglát, akkor mire fogjuk? Mert amit felsoroltál előbb, arra nem jó ötlet. – magyarázom kacér mosollyal, miközben megsimogatom az arcát.
– Azt, hogy sokat ittunk. – vigyorodik el, és hihetetlenül közel húz magához. A homlokom az övének döntöm és halkan, suttogva szólalok meg.
– Oké, de ez az első és utolsó alkalom, hogy így viselkedünk. Nekem barátom van, és amúgy is, ez csak… csak játék. – Az utolsó szót nehezen mondom ki, de meggyőződésem, hogy mindössze vonz Krisztián viselkedése és nincs semmi lelki eredetű vonzódás köztünk.
– Igen, csak játék – ismétli meg egyetértően, majd ajkai újból birtokba veszik az enyémeket. Most is ugyanolyan finom és édes, mint a legelső, de most már bátrabb, mert tudja, hogy mire számíthat és én is így vagyok vele. Valamennyire ismerem a fiú reakcióját, érzem, meddig mehetek el.
A mi kis saját világunkba merülünk, ahol nekem nincs barátom, ő meg egy teljesen normális fiú és nem mellesleg, olyanok vagyunk, mint egy pár. Persze ez teljesen lehetetlen dolog, de így és most jó, kifejezetten jó.
Percekig csókolózunk megint, míg ki nem nyílik a terasz ajtaja. Azonnal, mint a riadt nyúl ugrok ki a fiú öléből, de már késő, hiszen Nixi fejcsóválva és hatalmas mosollyal néz ránk. Kezében három üveg sor, szó nélkül lerakja az asztalra, majd vidáman csengő hanggal szólal meg.
– Bocs, ha megzavartam a turbékolást – halkan kuncog. – De már azt hittem mindketten leléptetek, aztán mondták, hogy utoljára még együtt táncoltattok. Átnéztem a házat és sehol nem voltatok, szóval kizárásos alapon csak itt lehetek. – Újabb mosolyt enged meg magának. – Mindent félreértesz, Nixi! – szólalok meg legelőször.
– Jaj, már csajszi. Nyugi, én értek mindent. – vigyorodik el. – Da ha tényleg azt akarod, hogy ne tudja meg senki, akkor itt van ez a pár üveg, még van is bennük és nem ittam bele egyikbe sem. – kacsint bíztatóan. – Ja és Krisztián! Nehogy Linda vérével szolgáld ki magad, a barátnőmet nem adom! – viccelődik, és nevetgél. Úgy tűnik picit becsípett, de én bízok benne, hiszen a barátnőm, az egyik legjobb. Nixi pedig senkinek sem árulna el soha az életben, már bebizonyította párszor.
– Eszem ágában sem volt Linda nyakát harapdálni… – néznek össze ketten, mire Nixi fantáziája tutira beindul és Krisztián mondatain is érződik a célzás.
– Rendben, vámpírfiú. Akkor hagyom, had élvezzétek egymás társaságát – nevet fel, majd ahogy jött el is megy.
A sörösüvegekre pillantok, majd vissza Krisztiánra. Nem tudok dönteni, hogy most, miután Nixi látott minket, és tökéletesen megértette a helyzetet, pláne láthatta az elkent sminkem is, amiből azonnal következhetett, hogy sírtam, és ha én sírok, akkor bizony, nyafogok és amikor nyafogok, akkor teljesen gyenge vagyok és mindent elmondok, ami csak a szívem nyomja, ahogy ez megtörtént ma este is.
– Azt hiszem, én inkább visszamegyek a többiekhez… még a végén hiányolni fognak – magyarázom, de nem nézek az előttem üllő „angyalra”. Nem akarok kísértésbe esni, elég volt ennyi, többet nem szabad...
– Én is hiányolni foglak… – elképzelem, ahogy lebiggyeszti az ajkait és szomorú, kiskutyaszemekkel néz rám. Meg kell bizonyosodnom róla, és felpillantok rá. Ekkor pedig valóban végem van, Krisztián pont az általam elképzelt módon ül és figyel engem. A tengerkék szemek rabul ejtenek.
– De hát… – nyögöm ki esetlenül, nincs semmiféle kifogásom. Teljesen lefagyok, ő feláll és elképesztően sármos mosollyal lép oda hozzám.
Végig simít az arcomon, miközben tartjuk a szemkontaktust. Majd a másik kezével átöleli a derekam, de nem sokáig, mert, ahogy magához húz, a keze tovább vándorol a hátamon, a ruhám alatt. Nem állítom le, mert kellemes.
Megcsókol.
Egyszer.
Kétszer.
De csak röviden. És így kínoz percekig, hogy nem csókolhatom meg úgy igazán, nem érezhetem a forróságot, ami az ajkaiból árad.
– Kérlek… – susogom a fülébe, majd egy puszit nyomok a nyakára.
– Nem hallottam – hangjából érződik, ahogy vigyorog.
– Csókolj meg, légy szíves! – nézek a szemébe és még ki sem mondom, már akkor összeérnek az ajkaink és percek után újból egy finom, tüzes, szenvedélyes csókot váltunk.

Talán percekig ölelkezünk, vagy tovább is így. Nem szólunk semmit, mert tudjuk, hogy ez csak flört, egy erősebb, vadabb flört, semmi más és egyáltalán nem jelent semmit.

Valamikor hajnali kettő körül kezdi Nixi hazazavarni a népet, és így Krisztiánt is. Engem marasztal én pedig, mint jó barátnő maradok is, mást nem igen tehetek. Gyors rendet csinálunk, eltüntetjük a piás üvegeket és mi is aludni térünk. Nixivel alszom, az ő szobájában. A legjobb barátnőm teljesen felpörögött az éjszaka folyamán, ahogy én is, csak mástól, mint ő. Nagyot ásítozók, majd még mielőtt Nixi kérdésekkel kezdene bombázni el is alszom.

* * *

Reggel van, süt a nap, csiripelnek a madarak és zúg a fejem, vagy ez inkább a fülem? Hát jó kérdés, a lényeg, hogy irritáló. Nixi előttem ugrabugrál, bizonyára ő már régebb óta fenn van, mint én. Amint meglátja, hogy felkeltem, az ágyra veti magát és hatalmas mosollyal köszönt.
– Jó reggelt, álomszuszék! – Kétkedve nyitom ki újból a szemem, ugyanis a fény elégé bántja, majd a lányra nézek. Már felöltözött, fehér vászonnadrág, rózsaszín topp. Haja copfba foga, smink nincs rajta. Nixi nem az a sminkelős fajta lány, így ezen nem is lepődök meg.
– ’ Reggelt! – köszönök kómásan, kócosan, fáradtan.
– Látom a vámpírfiúcska nagyon lekötött az éjszaka – kuncog, majd szépen lassan nevetésben tör ki. – Lassan délután három. – böki ki végül, én pedig még mindig a mondat első felén mérgelődöm, előkapok egy párnát és Nixihez vágom, ami tökéletesen célba is talál.
– Na, ne már! Én is fáradt vagyok még! – nyafog a párna mögül. Én pedig egy csúfondáros mosollyal válaszolok rá, miközben szemem forgatom.
– Tudod jól mi történt – válaszolok halál komolyan.
– Persze, hogy tudom. Nem kell részletezni, de mégis mivel bántott meg, hogy így kiakadtál? – mászik vissza hozzám, teljesen komoly szemekkel és vonásokkal.
– Vadász dolgok, semmi más. – magyarázom elszontyolodva, majd Nixi a nyakamba ugrik, hogy megöleljen. Viszonzom az ölelését.
– Ha bármi csúnyát mondott én elkapom és kinyírom – viccelődik. – Tudod legjobb barátnők mindörökre...
– És azután is. – fejezem be a mondatot, Nixi kedvenc mondatát.
– Igen, igen. – bólogat helyeslően. – De mond csak, mi történt köztetek? Ugye megcsókolt? – lelkesedett fel én pedig elpirultam és válaszként aprót bólintottam. – Sokszor? – jött az újabb kérdés.
– Aham… egypárszor… – válaszolok szűkszavúan, miközben pirulok és az emlékek egyre jobban utat törnek.
– Részletesen! Kérlek! – nyafog és szemeivel olyan kis aranyos nyuszi szemekkel néz rám, szinte könyörög. – Milyen volt? – És ezzel a kérdéssel vág a földhöz, mert az összes emlékem a felszínre tör és egy magadó sóhajjal kezdek bele.
– Csodálatos… – fogom meg az egyik párnát, magamhoz szorítom és kábultan dőlők hátra. – Úgy tudja, hogy mivel kell elcsábítani egy lányt. Édes, forró és gyengéd…
– Ahhh… – csillannak fel barátnőm szemei. – Legközelebb nekem is kell az a fiú! – nevet fel, de persze csak viccelődik, tudom jól. Nixi soha nem kezdene vámpírral, se démonnal, se semmiféle varázserejű lénnyel, csak vadászokkal és emberekkel. Megnézi a másik nem képviselőit, de azt is ki hova tartozik, még egy ehhez hasonló flörtbe se menne bele.
– Viszont tényleg mennem kell, holnap reggel indulunk Zsolnára és még nagyon sok dolgom van. – nézek az órára, tényleg három óra múlt nem is olyan rég.
– Rendben, de előtte nyugtass meg! – néz rám komoly szemekkel, ahogy csak nagyon fontos esetekben szokott. – Ugye nem lesz köztetek több ennél?
– Nem, ez csak játék volt és nem is tud olyan sokat, senki nem hinne neki, ha le akarna buktatni. – teszem még hozzá, Nixi pedig fellélegzik, látszik, hogy hatalmas kő esett le a szívéről.
– Akkor nyugodt vagyok, remélem Norbival is minden rendben marad…

Már csak ez a mondat marad meg bennem, utána lezuhanyozom, Nixitől kapok tiszta ruhát, mivel majdnem egy a méretünk. Még beszélgetünk egy kicsit, majd délután négy körül érek haza, a bátyáim már vártak. Márk útra készen, és én is csak összerámolok, beugrok a bázisra, Norbival beszélek, de most minden más, Krisztián csókja nem hagy nyugodni, és így tartom a távolságot a fiúval szemben.

Súgó 1 hozzászólás

Új hozzászólás Frissítés

1

2012.05.30. 21:35 Naomi   Háháá, első komment :D Már csak azért is, mert én tartottalak fel, miattam nem tudtál írni... (Hát ez van, de Ian olyan kis édes, őt nem lehet elutasítani, ugye-ugye? Na mindegy xD) Szóval, akkor mit is írhatnék? Az eddigi történésekről már elmondtam a véleményem, azokról itt nem is ejtenék több szót.  Vagy mégis. Mint már mondtam, örök és feledhetetle kedvenc Nixi, aki itt azonban nem sokat szerepel, dehát ez nem is olyan rész. Bár a lelkesedése most is tetszik :D  Én abszolúte Krisztián-párti vagyok (rosszfiúk 4ever, höhö), Norbert annyira valamiért nem szimpi, így reménykedem, hogy nem fogok csalódni és végül szép, bimbozó kis románc alakul ki Linda és Krisztián között; bár persze ezt te döntöd el. Nos, sokkal többet most így hirtelen nem tudnék írni. Még mindig nagyon jól adod a szereplőket, és gördülékenyen fogalmazol. A helyesírási hibákat most nem részletezem, hiszen mondtad, hogy majd kijavítod őket.  Hajrá hajrá a többi fejezettel, bár valószínűleg úgyis megint lefoglallak majd ^^