9. fejezet

Krisztián:

A tegnapi este valami csodálatos volt. Ma reggel is érzem a ruhámon Linda észveszejtő illatát, ami most még jobban kínoz. A társaságára vágyom, érezni akarom az illatát, csókját és hallani, ahogy hozzám szól. Hallani szeretném kedvesen csengő hangját, érezni a szívdobogását és tudni, hogy csak velem érzi magát boldogan.    
Oh, a tegnap este! Életem egyik legjobbja. Olyan közel volt hozzám és most olyan távol van! Nincs igazság a világon, nagyon nincs!

Dühösen fordulok meg az ágyamban, már arra sem emlékeszem milyen nap van. Jah, igen! Szombat… holnap majd egy hétre vagy többre is elutazik a fővadászunk és én nem tudom, miként fogom ezt kibírni. Hiányzik, már most hiányzik, pedig nálam ez sosem fordult még elő. Nem vagyok szerelmes, ezt bizton állíthatom, de Linda illata őrjítő. Linda csókja egy másik világba repít. Linda hangja mindent elfeledtet velem. Nem érdemlem meg, de őt sem érdemelheti meg akárki.        
Emlékezetem újból és újból működésbe lép, visszapörgetem az összes tegnap történt eseményeket. A táncot, ahogy átöleltem, megforgattam a lányt. Amikor sírni kezdett, de előtte még felpofozott… Nem tudtam rá haragudni akkor, valóban cinikusan viselkedtem vele, megérdemeltem azt a pofont.            
Aztán egyre több dolog jut eszembe, publikus és nem éppen publikus gondolatok sokasága ez. Nem tehetek róla, de ez a lány!

Egyik párnám a szemközti falhoz vágom, igencsak nagy erővel. Majd visszahanyatlok az ágyra. A szobámban totális rendetlenség uralkodik. Mióta itthon vagyok, csak az ágyon vergődöm és dühöngök. Szánalmas egy látvány lehetek. Ingem valahol a földön hever, a szobámban valamiféle fülledt meleg terjeng, pedig csak ősz van. Kényszeresen az órám felé fordulok, fél hatot mutat az óra, este fél hatot... Nem akarok tovább vergődni, de vágyom arra a lányra, magam mellett akarom tudni! Nagy nyűggel kelek fel, először megszédülök, pedig nem is csináltam semmit, de az egész napos fekvés kifog rajtam.      
Nem törődve a szédüléssel indulok meg, ledobom a még maradék ruhámat és végül a zuhany alatt kötök ki.    
Megnyitom a csapot, amiből azonnal tűzforró víz folyik le rám. Hirtelen felszisszenek, de vámpíri létezésemnek köszönhetően ez nekem semmiség, mindössze hirtelen ért a forró víz.
Zuhany, hajmosás, törölközés és öltözködés.          
Valami ilyesmit művelek, aztán megint csak azon kapom magam, hogy a hűtőm előtt állok, és nem tudom, mire készülök. Mondjuk, enni szeretnék? Ez is igen jó kérdés… Kezdek olyan lenni, mint egy zombi.           
Tehát előveszek egy üveg vért, ha jól nézem ragadozó állaté… Csak tudnám, honnan szerzik a vért a vadászok, hiszen ennyi vámpírt ellátni nem kis munka… Nem is tűnődöm ezen, töltök egy pohárba és pár korttyal el is intézem a mai adagomat.        
A friss vér kiélezi minden érzékem, szívem gyorsabb tempóra kapcsol, látásom kiéleződik és a szédülés is elmúlik. Sokkal életerősebbnek érzem magam, mint percekkel ezelőtt.        
Visszateszem az üveget, elmosom a poharat és a nappaliba megyek. Ledobom magam a kanapéra és csak bámulok kifelé a fejemből. A hirtelen erő ütemesen dobol bennem, ahogy magam nevezem ezt a furcsa érzést. Mint mikor a dobbal egyre gyorsabb és gyorsabb ritmust diktálna valaki, hogy az őrületben kergesse az áldozatot. Persze ez nálam csak addig működik, míg agyban eldöntöm, hogy „Állj!” és ezzel vége is. Nincs dobolás, megnövekedett energia szint, visszasüppedhetek a szenvedésembe. Most viszont nem parancsolok megálljt a dobszónak. Tekintetem körbehordozom az elegánsan berendezett nappalim tárgyain.        
Két hatalmas ablak szolgáltatja a természetes fényt, közvetlen mellettük a falnál két a plafonig érő méretes könyvespolc díszeleg, tele réges-régi vámpír könyvekkel és mai modernebb olvasmányokkal. Tv nincs, csak a hálószobámba, de az is egy kisebb fajta. A falak kellemes karamella színűek, függöny sincs, csak két vörös sötétítő. Dísztárgyakkal sem igen halmoztam el magam, hiszen hát mégis csak férfiből lennék, nem szeretem a cicomát. Így egy kisebb zöld növény árválkodik a dohányzóasztal közepén és semmi más. Még egy kanapé és hozzá tartozó két fotel van a szobában, ja és persze a számítógépem, mert azt azért már beszereztem és sokkal sokrétűbben lehet felhasználni, mint akár a tv-t.           
A nagy szemrevételezés közben észre sem veszem, hogy valaki veszettül csenget. Ijedten kapom fel fejem és morgolódva indulok a bejárait ajtóhoz, ilyen állapotban jobb, ha nem zavarnak.
Meglepődve csillannak a szemeim, előttem Léna Zoli karjaiba borulva a srác kezében egy üveg bor. Lénának egy fehér, v kivágású ruha, melynek dekoltázsa elég sokat enged látatni, de attól még az angyal szó jut róla eszembe. Barátom, Zoli egyszerű farmerben, fekete pólóban, haja kócos, arcán széles vigyor, miközben puszit nyom hercegnője arcára.      
– Óh, helló! – köszönök meglepetten, valahogy egyáltalán nem számítottam rájuk.         
– Szervusz, Krisz! – hallom meg Kinga hangját is, majd előkerül a két vámpír háta mögül. Vonzó, fekete mély dekoltázsú ruha van rajta, melynek szoknyája combközépig ér, mintha nem is baráti látogatásba, hanem inkább egy bárba készült volna. Erről árulkodik fekete magas sarkúja és erős sminkje is.        
Nagyokat pislogva nézem végig a nőt.         
– Bocs, haver. De ránk akaszkodott, és úgy látom szükséged lesz rá. – magyarázza Zoli, majd egy kézfogásra nyújtja kezét, amit el is fogadok. – Minden oké? – néz rám felvont szemöldökkel, mire csak bólintok.  
– Hali, Krisztián! – int Léna is, én pedig némán behívom őket.

Már egy ideje beszélgetünk, mesélek nekik mindenfélét, ahogy ők is. Az alkohol percek alatt hatni kezd, feloldódom, és már csak azon kapom magam, hogy Kinga az ölemben ül és gyengéden cirógatja az arcom, néha puszit is kapok.          
– Szóval milyen volt a tegnapi buli? Elkaptál egy-két emberkét? – érdeklődik a már említett vámpír, a fülembe súgva a szavakat. Egy fotelben ülünk, a másikban Zoliék turbékolnak, de Léna sokkal inkább visszafogott és emberiesebb, mint a vámpírok általában. Bár nem csodálom, ez a lány sok mindenen végigment, és ha Zolinak ez megfelel, akkor engem nem bánt. A vámpírok között úgyis fura, hogy valaki visszafogott és kislányosan kedves legyen, mint példámban Heléna.    
– Nem azért mentem, hogy vacsorázzak – nézek Kingárá szúrósan, mert újból eszembe jut a tegnapi este, azok a finom csókok, Linda finom csókjai…          
– Olyan kis izé vagy – nyafogja kislányosan.          
– Vámpír. – nevet fel Zoli, majd egy csókot nyom az ölében üllő leányzó ajkára. 
– Arra van a háló – mutatok a szobám felé, mire Léna szégyenlősen bújik barátom karjaiba.
– Kriiisz… – Lénára pillantok, idegesít ez a megszólítása. – Az legyen már a miénk, nem szeretem a kanapét! – erre azonnal felvonom szemöldököm.     
– Kingácska…– fordítom felém a fejét. – Mondtam én egy szóval is, hogy akarok tőled valamit? – erre elkezdi ráncolni szemöldökét, már-már azt hiszem felpofoz, de csak feláll, tölt magának, majd visszaül az ölembe és egy határozott mozdulattal megfogja az állam, maga felé fordít.          
– Krisztián, magabiztos vagyok. Tőlem mindenki akar valamit… majd te is. – most rajtam van a sor a meglepődésen. Kinga nagyon határozottan beszél. – Királyfi… – hajol hozzám közel és hiába az emlék, az alkohol és a nő vonzereje győzedelmeskedik. Magam csókolom meg Kinga aprócska, de annál szenvedélyesebb ajkait. Alkohol mámor és várakozás uralkodik el rajtam, ahogy ízlelgetem az ölemben üllő vámpír ajkát.     
– Magabiztos vagy, és úgy látom, van mire. – jegyzem meg egy rövid puszi után. – De ez nem jelentett semmit sem. Jól jegyezd meg! – bökök egy aprót a homlokára, mire durcásan elfordul tőlem és a másik párt veszi szemügyre.            
– Rendben, rendben. – sóhajt lemondóan, majd a kisasztalon lévő csokiból tör le egy darabot. A csokoládé az egyetlen dolog, amit a vámpírok szervezete képes megemészteni és felhasználni, azaz a benne lévő különféle anyagokat, de az e fajta édességen sem élhetünk, ugyanis a vérben lévő vas és egyéb ásványi anyagok nélkülözhetetlenek számunkra, ugyanis bizonyos létfunkcióink automatikusan leállnak, mikor vámpírrá változunk.            
– Szerintetek az a Norbert gyerek csinál valami hülyeséget, most hogy a kis barátnője, Linda eltűnt a városból? – szólal meg Zoli, mintegy tárgyilagos témát keresve, de ő tudja a legjobban, hogy bármiféle téma érdekel, ha benne van Linda.     
– Ha ő is olyan nagyravágyó, mint az elődje volt, akkor biztosan. – szólal meg Kinga felettébb komoly hangon.            
– Te már laktál a városban, még mielőtt Linda a fővadászi székbe került? – Léna kérdése jogos, és engem is nagyon érdekel.          
– Aham. – bólint, majd pillantásom látva kelletlenül folytatja tovább. Túlzottan is érdekel a téma. – Hatalommániás pasas volt, a démonok és a varázserejű lények sokkal több kiváltságot kaptak, mint mi. Aztán egy nap holtan találták a házában, mérget, és idegenkezűséget nem állapítottak meg, így mindenki úgy tudja, hogy agyvérzésben halt meg. Viszont lent, a Holdfény kaszinóban az a hír járta, hogy megátkozta egy boszorkány, mert a fia, ez a Norbi gyerek dobta a boszi lányát. De ez sem biztos, van aki szerint öngyilkos lett, van aki szerint maga Norbi végzett vele… hiszen hát mindenki tudja, hogy ők démon ági vadászok, varázserővel rendelkeznek, tehát lehetett ez is a gyilkos fegyver. – Kingát hallgattuk mind a hárman, most teljesen a figyelmünk központjába került ez a leányzó. Érdekesen hangzottak a szavai, hiszen akkor ha Norbiról is terjengett ilyen pletyka, továbbá ha ilyesféle volt az ő apja, akkor a fia is lehet hasonlóan részre hajló.    
– És mond csak, hogy került képbe ez a Linda lány? Mert mindenki tudja… kivétel én. – érdeklődtem Kingára nézve egy félmosoly kíséretében, mintha csak azt kérdezném milyen az idő. Valójából engem még most is nagyon érdekelt ez a kérdés, kíváncsi voltam, hogy a fiatal tini hogyan került egy ekkora szövetség élére.
– Linda családja nem vadász család. – szólalt meg Kinga helyett Heléna, amin meg is lepődtem, de látva az ölemben üllő vámpír arcát azonnal tudtam, hogy ő a szájára sem veszi a lány nevét. Utálja, mint a bűnt, erre utalt a szemében cikázó harag, a gúnyos fintor, mikor Léna kiejtette a fővadász nevét, de ez most engem nem zavart, tudni akartam, hogy mi történt anno.
– Pontosan mi sem tudjuk, senki sem tudja, hogy mi történt, de állítólag egy vámpírtámadás során jött rá az erejére, a bátyai már előtte is benne voltak a szövetségben, őket egyik tanáruk fedezte fel, és azonnal átiratkoztak a Szent László gimibe, hiszen hát oda jár az összes tehetséges vadászcsemete és gazdag kölyök. Szóval az úgy volt, hogy egyik napról a másikra Rácz Linda már a sulinkba járt, különórákat vett és mindenhonnan csak azt hallottuk, hogy rendkívüli tehetség. Alig telt el fél év, mikor meghirdették a fővadászi címért a versengést. – Léna ivott egy kortyot, de úgy tűnt a mesélés jogát átadja barátjának. Csodálkoztam volna ezen, ha nem ismerném őket, hiszen mi vámpírok, szeretünk a figyelem központjában lenni.
– Mivel még csak ekkor költöztünk a városba, ezért nagy érdeklődést tanúsítottunk az itt folyó ügyek iránt, pláne a fővadászi cím iránt. A kaszinóban mindig minden infót megtudtunk, így pár hét múlva már azt is tudtuk, hogy Lindának sikerült olyan jól felkészülnie, hogy előzetes jelentkezés és versengés nélkül az ő nyakába varrták az egész Közép-Európai Vadászszövetség irányítását. Állítólag nem voltak elég jók a nevezők, vagy nem is tudom, a lényeg, hogy az ekkor még együtt járó Norbi és Linda napok múlva szakított és először heti, majd havi ellenőrzések alatt irányíthatott Linda. Egyenlő jogokat kaptunk, amik miatt persze a varázserejű lények, főleg a démonok nagyon kiakadtak, de valahogy akkor hatalma van a lánynak, hogy sikerült teljesen, vagy legalábbis félig teljesen megszelídíteni őket. Persze a mai napig vannak zavargások, de Linda tekintélye túl nagy a leváltáshoz. Ha engem kérdeztek, akkor ő az eddigi legjobb fővadász. – Zoli utolsó mondatára csak azt vettem észre, hogy eltűnt a súly a lábaimról és egy kisebb szellő lengette meg a függönyöket az ablakon. Mivel nem figyeltem Kinga arcát, így nem is tudhattam mi a probléma. Biztosan féltékeny a csajszira, hiszen hát a nőknél ez gyakori gond, még ha nincs is féltékenynek lennie.  
– Szép kis mese volt, Léna és Zoli. Köszönöm a rövid tájékoztatást, most már legalább tudom mi miért van így, vagyis csak sejtem. – álltam fel és megigazítottam gyűrött felsőm. Jobb lesz, ha megkeresem a sértődött Kingát.           
– Semmiség volt. – válaszolt csengő hangon Léna, aki szintén felállt és kislányos pillantásokkal nézett a fotelben terpeszkedő vámpírra. – Azt ígérted, hogy ma elviszel valahová… – Léna kis megjegyzését azonnal értettem, szóval így akarnak gyanútlanul magamra hagyni Kingával. Hát nem kellene… vagy mégis? Ezt most hogyan döntsem el?
– Jaaa, hát persze. Bocsi, szívem. Teljesen kiment a fejemből. – Zoli rossz színész, ezt már most megállapítottam, de hagytam hadd játsszák el, hogy most valami frankó helyre mennek és magunkra kell hagyniuk engem a fekete hajú vámpírral.       
– Na, de Zoli! Nem gondoltam volna, hogy a kis barátnődet így elhanyagolod. Rossz fiú vagy, pajtás. – szálltam bele mintegy ösztönzés képpen, miközben maghallottam, ahogy Kinga rendezkedik a szobámban. Na, csodálatos! Nem rég raktam rendet.     
Reccs. Valami elszakadt, mire csak hitetlenül felvontam szemöldököm, hát ez mesés még új párnákat is vehetek…           
– Nem a barátnőm, hanem a feleségem. Az én kis édes feleségem. – jelenti ki Zoli magabiztos hangon, mire egy hatalmas mosoly terül szét az arcomon. Sosem gondoltam volna, hogy a haverom egyszer elkötelezi magát, de hát úgy tűnik Heléna megérte, mondjuk nagyon kedves lány és szép is, pont Zoli ellentéte, de azért illik hozzá.     
– Gratulálok! – ekkor újabb reccsenés a szobám felől. Mit csinál ez a csaj, szétszedi a hálót?! Egyáltalán kiengedte meg neki!? Gondolkoztam el magamban, de egyáltalán nem dühösen.
– Köszönjük, de azt hiszem, mi megyünk is. Ha jól hallom, Kinga perceken belül képes lesz lerombolni az egész házad. Azt pedig nem szeretnénk. Igazán szép lakhelyet választottál. – magyarázkodott Léna egy angyali mosoly kíséretében. Talán, ha anno Zoli engedi, hogy én változtassam át, akkor most sokkal nagyobb lenne a királyi vámpír klán, mint a jelenben…
– Úgy tűnik… – pillantottam az ajtó felé, mire a válasz egy újabb reccs volt. – Sziasztok és köszönnöm a látogatást! – ugyanis a páros már el is tűnt, és csak az ajtó halk záródása tudatta velem a távozásuk.

Ezek után úgy döntöttem a hirtelen haragú Kingát kell leállítanom és megnyugtatni, hogy… hogy nem is tudom miért, de majd kiderítem és megmondom neki, hogy nincs semmi, amire gondol. Mondjuk azt se tudom mire gondol… Ajaj, ezt én nem értem. Bonyolódtam bele saját gondolatmenetemben, de azonnal lesokkolt és kiürítette az elmém a szobámban fogadó látvány. A párnám, paplanom és az ágyon lévő plédem is a földön hevert. Mindegyik felhasítva, kiszórva belőlük a tollat. Kinga ott ült középen és durcásan, már-már lángoló tekintettel nézett rám, ahogy beléptem, mintha nem is a saját szobámba, hanem minimum az ő területére léptem volna.           
– Kinga, ezt tudod, hogy ezt nem én takarítom el? – érdeklődtem próbálva megnyugtatóra venni a dolgokat, de nem ment ez, mert a lány felém hajította az egyik, már üres párnahuzatot, aminek nyomán apró pihék szálltak szanaszéjjel.            
– Mit érdekel téged annyira az a ribanc? – Erre felvontam szemöldököm. Lindára célozna? Mondjuk másról nem is beszéltünk, szóval elképzelhető…    
– Téged nem érdekelne az aktuális helyzet egy szövetségen, ha új vagy? – érdeklődtem diplomatikusan, miközben pár lépéssel a „szelídítendő vadállat” felé araszoltam.        
– Itt nem arról van szó! A suliban is láttam, hogy nézel Lindára! Rám egyszer néznél olyan vággyal… – nem tetszett ez a kifakadás, így egy határozott mozdulattal előtte termettem és egy csókkal elnémítottam az ajkait, mire ő csak egy heves pofonnal reagált, persze előtte még viszonozta, de a hatás kedvéért felpofozott. Fájt is, ugyanis tudni kell, hogy a vámpíroknak egy másik vámpír ütése okozhat fájdalmat, attól függően mennyi idős a sértett személy és mennyi idős a sértő. A pofon fájdalmából ítélve Kinga köröbelül annyi lehet, mint én.    
– Utálom, hogy ti ennyire nagyképű és öntelt vámpírok vagytok! Még hogy királyok?! Háh! – szavai azonnal utat találtak szívemhez és elültették a harag apró magját. Mindig is utáltam, ha klánom nevét, hírét és önbecsülését szidták. Kinga hangja pedig gúnyosan csengett, egyszerűen kibírhatatlan volt.    
– Kifelé a házamból! – dörrentem rá, mire abba hagyta a szitkokat és tágra nyílt szemekkel nézett rám. Megijedt. – Ha jót akarsz magadnak hozzám sem szólsz az elkövetkezendő száz évben! Sipirc! – morrantam rá, mire csak nagy mérges, de ijedt szikrával a szemében kiviharzott a szobából, én pedig követtem, egészen addig, míg el nem hagyta a házam ajtaját. Sikerült elérnie, hogy az alkohol ellenére józanul tudjak gondolkozni és megvédjem klánom becsületét, egy királyi vámpír számára, és mind a három nagy csoport részére az önbecsülés nagyon fontos volt. Mindannyian tudtuk, hogy mivel lehet kivívni egy vámpír haragját, ha azt szidjuk, ami a legjobban fáj neki: az pedig a teremtője, vagy ha nagyobb klánban él, akkor maga a becsület.

A romhalmaz szobámra néztem és még jobban elöntött a düh, hogy ez a csaj ilyen pici dolgon felhúzta magát! Felháborító, pedig az évek során tanulhatott volna türelmet és önmegtartóztatást.

Súgó 1 hozzászólás

Új hozzászólás Frissítés

1

2012.11.25. 13:25 Carol Igazad volt. Teljes mértékben értettem az egészet, úgy hogy nem is ismertem a sztorit. Azt ugyebár tudod, hogy én nem vagyok az a romantikus alkat, de ezt még én is megértettem. Szerintem jó lett én megértettem és azt mondanám, ha szabad, hogy ez tipikusan te vagyi. Igen, volt alkalmam megismerni téged és ez alatt nem csak az utóbbi 2 hónapot értem.  Fogalmam sincs, arról, hogy hányszor olvastad át újra és újra kisebb-nagyobb hibákat keresve benne és ezt nem is akarom firtatni, mert tudom, hogy a jó munkához idő kell. De mindenesetre annyit elárulhatok, hogy nekem ez nem ment volna még ha kicsavarnak mint egy citromot akkor sem tudtam volna, ilyen jól megfogalmazni.  Értettem az egészet, mert olyan témát választottál, amit mindannyian jól ismerünk, ha nem is vagyunk mindannyian olyan járatosak benne. És tudom, hogy nem ez a lényege, de én azt is értettem, hogy ki mi. Mik azok a vámpírok, vadászok stb. Mert nem bődületes baromságokkal volt tele az egész. Sőt egyáltalán nem találtam benne baromságot. Tudom én, hogy itt a vámpírság nem jön annyira elő meg minden de na... ezt muszály volt leírnom.  Szerintem az elejéből hiányzott valami. Nem tudom miért, de hiányérzetem volt, akkor amikor azt a részt olvastam. Félre ne érts, én sem nem tudnék ilyet írni! De mintha ott hiányzott volna valami. Talán írhattál volna róla többet is vagy jobban kifejthetted volna, hogy ki is az a Linda de annak ellenére, hogy nekem ilyen hiányérzetem volt az első néhány sorban a végén szépen kifejtetted. Amit leírtál az tetszett és én sem változtattam volna. Talán én vagyok rosszul beprogramozva, hogy ilyen furcsa dolgokat érzek, de lehet, hogy csak azért van ez mert még nem olvastam a többi részt, nem tudom. Nagyon sok mindent szeretek az írásaidban Engel! Tényleg nagyon szeretem őket olvasni és ez alól ez sem kivétel. És akkor most jön a de... A történet írásban ez az egyetlen szám,személy és idő, amit utálok használni és amit elolvasok, de nem vagyok teljesen kibékülve vele. De ez nem a te hibád, csak az én agyam egyik hülye szüleménye. Oké, hogy a pasik nem valami érzelgős típusok, de az elejéhez képest igen kevés érzelem van annál a résznél, ahol megjelennek a barátok. Tudom, hogy ez egy párbeszédes rész, de szerintem rakhattál bele volna egy kicsivel több gondolatot. És itt is felmerül a szám, személy, idő. Mert amikkel írtad, így ez a rész tökéletes, de számomra reálisabb lett volna, ha nem ennyire gondolatmentes ez a rész.  Az utána lévő rész úgy jó ahogy van és ebbe nem is kötnék bele. Kedvenc részem nincs, mert így az egész egyben tetszett. Nagyon tehetséges és ügyes vagy és csak így tovább!