10. fejezet

Linda

Mindig is nehéz feladat megszervezni egy utat, ha vadászatra készülünk. A csapat nagy része képes úgy felpörögni, mintha csak tizenéves gyerekek mennének osztálykirándulásra, ami azért bizarr látvány tizenöt erős, izmos, megtermett férfitől. Persze én is érzem azt az adrenalin löketet, amit ők, de bennem máshogy tombol: szívem veszettül vágtázik, légzésem néha felgyorsul, és a tenyerem is izzad, persze nem kételkedem benne, hogy ők is így éreznek, de jól tudják leplezni ezt. Eddigi tagságom alatt mindössze kétszer voltam vadászaton, akkor is csak biztosítottam a terepet, megfigyelő voltam, de most én magam vagyok a fővadász, nekem kell előre lépnem, ha senki nem tud dönteni, rajtam áll a játszma végkimenetele.         
– Márk, ha ezt nem hagyod azonnal abba, én kipenderítelek a buszból! – néztem a bátyámra, ahogy épp egy kártyapaklit vett elő, mivel pókerezni akartak a többiekkel. Jellemző, Márk tipikus pasiból van, nem túl nagy a felelősségtudata, nem is beszélve arról, hogy rajtam kívül ő most a legfiatalabb a csapatban és ennek ellenére, elméletileg ő az egyik főkapitány.    
– Nyugi, Linda! Nem fogom kifosztani az egész csapatot! – szemtelenkedett, majd jól láthatóan, sunyi módon a zsebébe rejtette a paklit, amit valószínűleg perceken belül elővesz, amint elfordultam. Nem tehetek ellene semmit, a bátyámra egyszerűen lehetetlen hatni bármiféle módon, képtelenség.

Az út nagy része csendesen telt el, ahogy egyre jobban elértük a célt, mindenkiben felgyülemlett a feszültség, hisz senki sem tudhatta, hogy pontosan mi történhet még, még ha el is terveztük az egész utat Egy vadászat nem kis felelősséget rejt magában, hiszen egy maréknyi ember életét kell megvédeni úgy, hogy sérülések nélkül térjenek haza, de győzedelmeskedjenek is, tehát a vámpírokat elkapjuk, rosszabb esetben megöljük őket, bár ez nagyon régen volt a Szövetség célja. A az vadászszövetségek elején, még a 11.század hajnalán csak a vámpírok irtására specializálódott a vadászok köre, épp ezért is ragadt ránk a vadász elnevezés. A szövetségek szépen, sorban, a szükség miatt alakultak ki. Először az északi népeknek sikerült egyezséget kötniük a Szövetség érdekében, majd a Nyugat-Európai Szövetség alakult meg, aztán a keleti, legvégül a déli és évekkel később vált ki a Közép-Európai Szövetség a nyugati, keleti, déli és északi szövetségek egy-egy kisebb részéből, a középponti ország pedig maga Magyarország lett, mivel a környező országokban elég nagy volt a magyar nemzetiség. Ez a folyamat rendkívül lassan indult meg, és zajlott is le, ennek oka a nagy vámpírháború a királyi klán és az állandó másodikak, a Smith klán között. Azóta nagyon sok kisebb vámpírcsapat járja az országokat, öldököl, hirdeti a királyi klán dicsőségét, amit nekünk le kell verni, mert nem másról van szó, minthogy a halhatatlanságba beleőrülve a sok vámpír szinte fanatikusan dicsőíti a királyi klánt, azt hiszik magukról, hogy ők is egykoron a klánhoz tartoztak, de nem erről van szó, bizonyított tény, hogy már csak két királyi vámpír van. Anna és Krisztián…

– Kisasszony! Negyedóra és megérkezünk – szólt hátra a sofőr, mellyel kizökkentett gondolataimból, hiszen már majdnem azon filóztam, hogy Krisztián miért tehette azt, amit tett. Elemezni akartam minden szemszögből, mint egy pszichológus.

Egy kisebb hotelbe foglaltattam szállást, a várost senki nem tudta jobban szemügyre venni, hiszen már jócskán besötétedett, továbbá mindenkit elirányítottam pihenni. Mielőtt én is követtem volna társaim példáját, át kellett mennem a többi csapathoz, megnézni ki milyen szállást kapott, egyéb kérdésekre válaszolni, megtudakolni mi a helyzet. Először Olivert, Jankovics asszony megbízottját kerestem fel, hiszen ő még újoncnak számít.   
– Szabad? – nyitottam be a férfihoz.
– Jó estét, Linda! Persze, gyere csak! – invitált beljebb.     
Először szemügyre vettem a szobát, egyszerű helyiségről volt szó: egy ágy, szekrény, tv és gondolom kisebb fürdő hozzá. A falak fehérek, a szekrény régies stílusú, természetellenes rend uralkodik a szobában, de ezt csak a hotelbeli környezetnek tulajdonítottam.           ( mármint „uralkodott”)
– Remélem mindene megvan a csapatnak. Nem akarok semmiféle bukkanót. – léptem be az ajtón, majd Oliverre pillantottam. Már egyszer találkoztam a férfivel, hosszú, vállig érő barna haja tökéletesen illett csokoládébarna szemeihez, arca borostás, testalkata izmos, magas, engem jóval leköröz termet terén. A fiatal vadász a húszas évei közepén járt, pont főnőknek való alkat, és reményeim szerint majd sikerrel veszi a határvadászi vizsgát is, hiszen nem titkolt, hogy ő az egyik legnagyobb esélyes, akit szívesen neveztem volna ki erre a pozícióra.
– Persze. Minden tökéletes. – válaszolt férfiasan mély, egészséges hangján. – Viszont lenne egy kérdésem, amire Jankovics asszony nem volt hajlandó válaszolni, állítása szerint nem tudja a választ, de szerintem csak nem szeretné elmondani.     
– Ha tudok szívesen segítek, de azt te is tudod, hogy titkos információkat nem adhatok ki, hiába is kéred. – válaszolok készségesen, bár nem értettem, hogy mire gondol a férfi, hiszen nincs olyan dolog, amit eltitkoltam volna a vadászat kapcsán, más téma pedig nem hiszem, hogy érdekli a határvadászokat, nekik az a lényeg, hogy minden tökéletes legyen a határon, a központi területek sosem izgatták őket.        
– Hallani olyan híreket, hogy King Christian avagy magyarosítva Király Krisztián a te hatásköröd alatt van… az a fiú pedig nem éppen egy tisztaéletű vámpír. – a kifejezésen felnevettem, de már kezdtem sejteni, hogy mi is lesz az a kérdés.           
– Ezt most úgy mondtad, mintha valami egyházi előjáró lennél és féltenéd az erkölcseim. – kuncogtam továbbra is, mert viccesnek találtam a helyzetet… habár nem alaptalan, de a bulin történteket senki sem tudja Nixin kívül, ez titok.  
– Nem vicces, Linda! – szólt rám, mire abba hagytam a kuncogást. Ez a helyzet most picit túl barátira sikeredett, de az is igaz, hogy elég jóban vagyok a férfival. Régebben együtt voltunk továbbképzésen, ott sikerült jó kapcsolatot kötnöm vele. – Még csak tizenhat éves vagy, fiatal és a fővadászi pozíció birtoklója, egy vámpír számára ez rendkívül előnyös és kívánkozó lehetőség. Gondolj csak bele, milyen lenne, ha tudna irányítani téged… – a sejtelmes hangnem és arckifejezés nem igen tetszik, szigorúan pillantottam a férfi szemeibe, pláne miután kijelentette, hogy „csak” tizenhat vagyok: nem szeretem, ha az emberek a koromat hozzák fel indoknak.   
– Ez nagyon kedves, mármint örülök, hogy aggódsz értem, de nem kell. A sok ismerősöm közül te vagy az egyik, aki ismeri az életem egy részét, te tudod igazán, hogy mennyire szigorúan kezelem a vadászi dolgokat és, hogy mennyire, de mennyire elkülönül ez a kettő az életemben. – válaszolom megnyugtatásként, de látom a férfi szemein, hogy akkor sincs megnyugodva. Ezek csak szavak…         
– Tudom és köszönöm a bizalmad, de akkor is féltelek. Krisztián egy vámpír.     
– Én pedig egy vadász, továbbá ne kezd már te is, mint a bátyám, Márk, hogy ezzel a bájjal és viselkedéssel bevonzom a vámpírokat. Nem fog megtörténni, biztosítalak róla. – erősködtem továbbra is, mert tudtam: ez lehetetlen ügy, ámbár az igaz, hogy bevonzom őket… csak vissza kell gondolnom a bulira, amit épp ezért igyekszek kiverni a fejemből.     
– Jó, elhiszem. – sóhajtott lemondóan.         
– És akkor pontosan mit is szerettél volna kérdezni? – érdeklődtem visszatérve a beszélgetés eredeti céljára.    
– Szeretném, ha segítenél. Két okból is hozzád fordulok. A határvadászi vizsgához ugye kell egy gyakorlati időszak, amit szeretnék külföldön, az Egyesült Államokban elvégezni. – Ez a kérés nem igen lep meg, bár nem gondoltam volna, hogy ilyen messzire szeretne menni.  
– Ez megoldható, ismerek ott pár tehetséges határvadászt. Csak mondd meg, mikor szeretnél indulni. – magyaráztam készségesen, hiszen az USA-val már a Közép-Európai Szövetség megalakulás óta jóban vagyunk, támogatjuk egymást, rokoni kapcsolatnak is mondható ez.
– Rendben, akkor ez is letudva. Köszönöm. – túrt zavartan a hajába, úgy tűnik, hogy a másik téma egy picit másabb. – A nagybátyám odakinn lakik, Oroszországban. A menekültek szervezeténél és szeretnének hazatérni, de a felesége orosz központi vadász, ahogy a lánya, Szvetlána is. Az oroszok nem akarják elengedni őket… ugye a háborús helyzet miatt. – Azonnal értettem a dolgot, a megoldást ugyan nem igen találtam. Oroszországban sajátos szövetségi rendszer alakult ki, és az elmúlt időkben a vámpírok és démonok igen nagy lázongásokat szítottak a központi városokban.   
– Erre nem igazán tudok adni választ. Sajnos, ha nem sikerült megegyezni a vadászoknak, akkor ebbe nem szólhatok bele. Te is tudod, hogy mennyire kényes a helyzet… – gondolkoztam el, szinte hallottam a fogaskerekeim kattogását.     
– És ha menekülteknek titulálod őket? – ez fel sem vetődött a fejemben…          
– Ki kell ábrándítsalak. Ha ezt a lépést megteszem, akkor szinte hadat üzenek nekik… nem szabad, sajnálom. – Sóhajtottam lemondóan, majd azonnal eszembe is jutott, hogy mit tehetnék még, ami teljesen normális. – De meg is van! – csaptam össze a tenyerem. – Ha Szvetlánának adok mondhatni ösztöndíjat, akkor automatikusan az anyukája is jöhetne vele, a nagybátyád pedig bármikor hazatérhet, mint a Közép-Európai Szövetség vadásza. – álltam elő tervemmel, aminek csak egy hátulütője volt. – Viszont ha ez így lesz, akkor a központi szövetséghez kell költözniük, és a Szent László Gimnáziumba kell járnia a lánynak. – szegeztem le a tényeket. 
– Minden jobb, minthogy kinn legyenek. Állítólag egyre jobban elmérgesedik a helyzet, és eddig nem történt semmiféle nagyobb összecsapás, de jól látható, hogy a démonok nincsenek megelégedve a helyzettel, ha így halad tovább…        
– Akkor a civilek is megtudhatnak dolgokat. – folytatom Oliver gondolatmenetét. – Figyelemmel követem az összes eseményt, ami az Orosz Szövetségben zajlik. Segíteni fogok, nyugodj meg! – álltam fel, mert nem akartam belekeveredni ebbe a témába. – Majd a vadászat után még beszélünk erről és intézkedni fogok, minél hamarabb. – ígértem meg. – Most viszont megyek, még beszélni szeretnék a többi határvadásszal és a bátyámmal is. Jó éjt, Oliver!
– Köszönöm, Linda. Jó éjt neked is! – köszönt el majd valamivel megkönnyebbülten léptem ki a hotelfolyosóra. Úgy tűnik ez a vadászat igen érdekes lesz, már ebből a beszélgetésből is leszűrve. Lassú, megfontolt léptekkel haladtam tovább.

Épp bekopognék az egyik határvadászhoz, amikor megcsörren a telefonom, csak egy pillantás a kijelzőre és már tudtam is, hogy Nixi az. Megbeszéltük a lánnyal, hogy csak akkor hív fel, ha valami gond vagy zűr van a városban. Épp ezért hirtelen ideges leszek, megugrik a pulzusom és a tenyerem is izzadni kezd.     
– Szia, Nixi! – veszem fel a telefont. – Történt valami?      
– Linda! – Nixi hangja mérges, kemény és egyből tudom, hogy jelenleg semmi baj nincs, semmi olyan, amitől félnem kellene. – Nem sikerült a randim! Az a hülye barom egyszerűen nem jött el, azazhogy késett aztán meg tíz perc után eltűnt. Pedig nem csináltam semmit sem! – A lány szavain elmosolyodok, még kuncogok is egy keveset. Tipikus Nixi…
– Azt hittem sokkal komolyabb dologról van szó. – döntöm oldalra a fejem. – Egyébként is! Nem megmondtam, hogy sima emberekkel ne randizgass! Ismerlek jól, te képtelen lennél titokban tartani a szerelmed előtt, hogy mit dolgozol. – emlékeztetem, majd a telefontúloldaláról jövő fújás és rosszallás újabb mosolyt vált ki belőlem.     
– Ezt pont te mondod, Linda? – Kezdem kapiskálni, hogy mire célozgat, és úgy érzem azonnal le kell állítanom a lányt.  
– Nixi, kérlek moderáld magad és ezt felejtsd el! Gyenge voltam, de többet nem fordul elő. – tettem gyors ígéretet a lánynak, mert mi tagadás minél hamarabb abba szeretném hagyni ezt a beszélgetést.       
– Rendben, de ne tegyél fölös ígérteket… ha egyszer valami elcsábított, akkor másodszorra már nem lesz nehéz… – a sejtelmes szavakhoz kiokító hanglejtés társul, majd visszatér rendes, vidám stílusához. – No, de én lépek is. Szia, jó éjt! Sikeres vadászatot!         
– Szia, jó éjt! – köszöntem el és azonnal kinyomtam a telefont.     
Furcsa, mindenféle gondolattal léptem ki az utolsó szoba ajtaján. A határvadászok nagyon jókedvűek voltak, de néhányan azért idegesen rontottak rám, amikor egy-két kérést intéztem feléjük, aminek nem örültek.    
Nem tudtam magam sem már tiszta fejjel gondolkodni, így csak pár szót váltottam mindenkivel, majd fáradtan, picit idegesen feküdtem le aludni. Szívem ezerrel vert, és az éjszaka folyamán is csak forgolódni tudtam, volt egy rossz érzésem, ami másnap reggel sem hagyott nyugodni, sőt a vadászat kezdetekor is ugyanazzal tempóval, ha nem gyorsabban dobolt, ütötte a ritmust és egyszeriben jobban féltem, mint eddig valaha…

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés