#20 Szintlépés
Néha elgondolkozok azon, hogy mekkora kontraszt van a kollégium és az itthoni létem között. Valószínűleg a családom miatt. Húgom tipikus tini, lázad, nagyszájú és mindennel szembe megy, amivel lehet. Persze engem is utál, kioktat, de persze közben meg azért tudom, hogy szeret, csak nálunk a szeretet nyilvános kimutatás nem szokás. Amúgy meg sokszor megkeres valami miatt, ha fenn vagyok a koliban, de semmi személyes. Megértem, én is ugyanígy állok hozzá. Ha kell, úgyis megtalál, meg azért bízok benne, hogy van olyan okos és magától is kitalálja a megoldást, amíg tudja. Nagy bajba pedig még nem igen keveredett, talán nem is fog. Négy év van köztünk, ez bőven elég ahhoz, hogy kellőképpen rivalizáljunk és ne akarjon olyan lenni, mint én. Megértem, de tényleg. Pocsék tini voltam, de néhány régebbi olvasóm ezt tudja is: depresszió, öngyilkos hajlam, elzárkózás mások elől. Nem is tudom, hogy ez mikor és hol változott meg, de talán mikor rájöttem, hogyha az életemet is képes lennék kockára tenni, akkor bizony baj van, és nem hiába fordultak el tőlem a barátaim. Persze akkoriban az írás és a szerepjátékos barátok is sokat segítettek, amit még a legelső bejegyzésemben ki is emeltem, mikor újrakezdtem a blogot.
Az írásban levezettem az érzéseimet, a frusztrációt, a fájdalmat, a néha rám törő magányt. Őszintén utáltam a gimi első két évét, semmiben se voltam jó, egyik klikk se vett be. A kirekesztett osztálytársaim között is volt olyan, aki valamiért nem kedvelt, de ez később megváltozott az érdekek miatt, aminek örültem, még ha láttam is, hogy mindez miért történt. Így visszagondolva wow, nem értem, hogy bírtam ki, és a számtalan gondolatot, írásomat miért nem követte bármiféle cselekedet. Talán gyáva voltam hozzá, vagy pont ellenkezőleg, elég erős, hogy tovább küzdjek. Most pedig itt vagyok! Valahogy kigyógyultam, és küzdeni akarok. Sikerült megtanulni, hogy miként lehet egyre erősebben nekivágni a holnapnak, felállni és menni tovább, bármi is történjen. Úgy érzem, többször is keresztbe tettem magamnak, vagy az élet nekem, de ezt sikerült áthidalni anélkül, hogy komolyan sérültem volna. Ez igaz a gimire, és az elmúlt három évre is, amit Budapesten töltöttem. Most pedig itt a vizsgaidőszak, nem érdekel mi lesz két hónap vagy egy év múlva, azt tudom, hogy vannak ezek a vizsgák és megcsinálom őket. Nem vagyok egy hülye ember, csak oda kell tennem magam. Számtalanszor végigcsináltam már, és itt csak én változtam, mert megküzdöttem magamért.
Ugyan még félek, érzem, hogy nem biztos az elhatározás, de el kell ez mellett siklanom. Az elmúlt félévben bebizonyosodott a diáktanácsadómmal való beszélgetések alatt, hogy igenis elkötelezett vagyok a szakommal kapcsolatban. Ez pedig minden egyes gyenge pillanatomban megerősít.
Sok dolog történt idén is, ebben a félévben, mégis mintha gyorsvonatként száguldott volna el. InnoLab, blog, egy új barát, fanfictem írása, HVG állásbörze, a fodrász, a fogyás, és az a sok-sok apróság, amitől színesebbek a mindennapjaink a koliban.(Szigorúan a fő pozitív történéseket kiemelve.) Nem is tudom, mi lenne velem ezek nélkül!
Most pedig itt az idő, hogy szintet lépjek.
|