Miután lefightoltam magammal, hogy akkor ma regényt, egypercest vagy bejegyzést írjak, úgy döntöttem itt osztom minimálisan az észt. Az előző posztom folytatását fogjátok olvasni, és nem direkt…

Legutóbb arról írtam, hogy mennyire jó ez a fogyás, milyen sok és wow, egész szerencsés lehetek vele. Meg persze azt is, mennyire nem tudom elfogadni ezt. Nos, akkor az a helyzet, hogy én egy kimondottan irigy ember vagyok. Nem arra, hogy milye van másnak, mármint értéktárgyban, hanem, mint személy és külső adottságok, amiket ugye nem lehet megváltoztatni (plasztika is van a világon, igen, de kétlem, hogy ennyire depiznék). Ismét azon kaptam magam, hogy nem szeretem a testem, másokhoz hasonlítom magam és fintorgok a tükörképemre vagy épp szomorúbb leszek a látványtól. Régen legalább éreztem magamban valami nőiességet… most nincs semmi ilyen, ami számomra nagyon szomorú. Mindig attól gondoltam magam különlegesnek, hogy egy-két normál ruhában, kopogós cipőben jól éreztem magam a negatív adottságim mellett is. És akkor itt vagyok most, elvileg sokkal jobb formában, és visszasírom azt az Engelt, aki a gimnázium utolsó két évében voltam. Persze az, hogy különlegesnek hiszi magát az ember, sznob felfogás. Ezt is megkaptam már régen egy ismerősömtől, meg anyámtól is néha. Mostanság inkább nem mondok ilyeneket, nem érdemes. Holnap tervezek venni egy-két ruhát, hátha attól majd jobban érzem magam, ha látom a tükörben a valóságot és nem csak a bevarrt farmerok, és egyre bővebb pólók hadával nézek szembe, mert igen… A tegnapi napon sajnos ismét szembesülnöm kellett azzal, hogy ismét van egy felsőm, ami egy számmal lehetne kisebb is. Két hete ez még nem így volt… Boldognak kellene lennem, de elszomorít. Talán túl anyagias vagyok, mert sajnálom a pénzt új ruhákra. Lehet, ezért nem megyek el vásárolni akkor sem, ha el akarok, mint legutóbb a keddi vizsga után.

Ja igen, persze nem csak ez a probléma, mert akkor tényleg túldramatizálnám a dolgokat, hanem azért itt vannak még azok a bizonyos vizsgák is. Mostanság nem alszok jól miattuk, meg persze nem is sikerülnek, ez már nem meglepetés. És mindezt írom úgy, hogy legszívesebben sírnék miattuk, de nem tudok. Eljutok a pontra, szúrja a szemem a könny, és elfojtom, elterelem a gondolataimat. Most elkezdtem vezetni, hogy mikor kellene tanulni, mettől meddig. Nagyjából működik, vagyis ma legalább sikerült a kötelességtudat miatt annyiszor tanulni, ahányszor elő volt írva, bár nem azokban az intervallumokban, amikre terveztem, de legalább tanultam. Szóval azt hiszem, ez jó. Holnap délután kettőkor vizsga, egy májusi vizsgámat javítom, aminek az elméleti tesztje 1-es lett, a gyakorlata meg 3-as. Ha több időm lett volna, talán még a gyakot is megpróbálnám, mert tudom én ezt jobban is, de nem akarom még azzal is megterhelni magamat, ha lehet ezt mondani.

Remélem senkinek nem vettem el az életkedvét!