Általában úgy vagyok vele, hogy nekem így is jó. Mármint egy partner nélkül, aki szeretne szerelemmel. Persze sokszor felébred bennem a kisördög, hogy megölelnék valakit, babusgatnék, szeretnék, de ez általában csak eg napig tart, utána minden megy tovább.

Persze most mondhatnátok, hogy ott az öcsém, aki tényleg egy kisherceg, ölelgetni, szeretni való két éves, de nem ugyanaz. Ő elhúzza a fejét, ha ahaját piszkálom, nem is bújik, csak ha fáradt vagy épp akkor ébredt, és úgy általánosságban elmndható, hogy hiába szeret, mégse ugyanolyan. Testvéri szeretet. Ugyan ritkán kaptam meg, húgommal nem olyan a kapcsolatom, hogy kimutassuk ezt egymás iránt, mégis tudom, hogy öcsém meg pont az a fajta kis szeretetcsomag, amit minden lány imád.

Most pedig nem arra van szükségem, hogy ő szeressen, ugyan holnap hazamegyek és már alig várom, hogy együtt játszunk, és élvezni fogom minden percét, de... Tegnap egy barátom, a legjobb barátom, aki mint említettem fiú, tett egy olyan megyjegyzést, hogy ölelést szeretne. Facebookon írta, máskor is volt már ilyen, de ilyenkor rossz a hangulata és senkit  se enged magához közel. Igazából nem is nekem szánta ezt, nem kérte tőlem, hiszen szinte sosem érünk egymáshoz, sőt... az életem nagy részében általában senki se ér hozzám, de ez más téma.
A lényeg, hogy erre felébredt bennem valami. Védelmező ösztön, szeretethiány, fene se tudja, nem is tudom, miként lehetne megfogalmazni. Szívesen megbabusgattam volna, hiszen ez nem jelentene semmit, barátok vagyunk, de a rossz hangulata ellen nem tudok, mit tenni. Ilyenkor eltaszítja az embereket és bezárkózik. Ismerem és nem szeretem ezt. Szeretnék segíteni neki, de úgy látom ez már egy magasabb fok. Nem vagyok a barátnője, a párja, aki mindezt meg tudná oldani, én egy barát vagyok, semmi több, még ha ez a barátság erős is, és részemről biztosan.

Megöleltem volna, ha tudnám miként kell csinálni. Csak tőlem mindez annyira idegen... Ez pedig ilyen helyzeteket szül. Tudom, nem kérte, csak megjegyezte, és nem is személyesen, de két szoba választ minket el, nem lett volna olyan nehéz átmennem, csak... Nem értem, ilyennek kellene lennie az igazi barátságoknak? Szenvedjek én is, ha ő is, és próbáljam megoldani, hogy jobb legyen, vagy mi... Annyira nem vagyunk sztereotipizálható páros, hogy erről sehol se írnak a neten, pedig jó jönne egy kézikönyv hozzá, akkor talán a hülyeségeink miatt egyikünk se kerülne ilyen helyzetbe, mert persze azért én is rendesen el tudom ezt játszani vele, csak én tudom, hogy azért mondom, hátha észre veszi magát és nem csak mert ilyenem van, ő pedig leírja, de el is lök utána a szavaival. Utálom és meg akarom javítani.