Sziasztok!

Összesen két perccel ezelőttig úgy gondoltam, hogy hozok egy könyvajánlót, de mivel itthon vagyok elővettem pár régi ruhámat… Ugye említettem, immáron 20 kiló ment le rólam fél év alatt, ami a ruhaméretekben is viszonylag hatalmas változás. Igen ám, valóban az, és nem tudom felfogni, ezért megosztom veletek a sikeremet, mert ez elképesztő!

Három évvel ezelőtti dzsekimet még az egyetem kezdetekor raktam félre, mondván már szűk. Holnap abban megyek vissza Budapestre… Most pedig azokat a farmerjaimat próbáltam fel, melyeket még gimnáziumban hordtam, úgy négy évvel ezelőtt. Kettő nem volt elkopva annyira, mint gondoltam, de az egyik picit rövid, a másik még jó. Sőt, igazából mindkettőt még be lehetne varrni egyszer, hogy elég szoros legyen. Szóval nagyon örülök most ennek. Istenem, sosem gondoltam, hogy néhány rég használt ruhám ismét jó lesz rám. Még mindig alig bírom elhinni, pedig itt van rajtam és kényelmes. Ugyan kopott, hiszen legalább két éven keresztül használtam őket, de húgom nem szólta le a farmert, szóval ezt pozitív visszajelzésnek veszem. Húgom tökéletes ellentétem, divat, smink, ezek érdeklik, így aztán bármennyire is próbálok nem rá figyelni, azért meghallom, ha épp kritizál engem. Néha lepereg rólam, néha meg nem annyira, viszont azt tudom, hogy azért neki is van ízlése, még ha az enyémtől el is tér.

Szóval igen, már nem csak közelítem a gimnáziumi súlyomat, alakomat, hanem valamilyen szinten az alatt is vagyok. Ez pedig óriási, és hihetetlen. Nem tudom, miként lássak neki a továbbiaknak: új ruhák, de olyanok, amik később is jók lesznek, hiszen még legalább ennyit le kell adnom. A felénél járok, elképesztő.
Ezek ellenére, mégis úgy látom, és csinálom a dolgaimat, ha vásárlásról van szó, mint régen. Mármint legutóbb farmert vettem, ahol egyből a legnagyobb méretre csaptam le és utána próbáltam kitalálni, hogy végül melyik lehet jó rám. Persze ebből az lett, hogy megvettem egy 46-os farmert, ami még bő rám, de a hossza jó, mert a 44-es már rövid lett volna, derékban pedig megfelelő, és mivel anya varrónő és mindig megcsinálja a ruháimat, így inkább a nagyobb mellett döntöttem, pedig így belegondolva… Lehet meg se kellett volna venni ezt a stílusú farmert, hanem tovább kutakodni, hátha van olyan, ami szintén ennyire tetszik és kisebb méretben is jó rám. Nem tudom. Egyúttal vettem egy pólót is. Egyszerű galléros rózsaszín póló, nem a pink, hanem a nagyon világos rózsaszínt, ami megfelelő fényviszonyok mellett akár fehérnek is tűnhet. Ebből is a legnagyobbat próbáltam fel először, aztán csak néztem, miért akkora, mint egy ház. Végül persze sikerült találni a nekem megfelelőt. Az élet apró örömei. Mondjuk a tükörben úgy láttam, nem tetszik ez a sok ruhapróba nekem se, és igaz, ami igaz, utálom a kudarcokat, viszont így belegondolva azért sikerélményem is volt: kisebb ruhák kellettek, mint eddig. Ez pedig csakis az életmódváltás következménye.

Talán egyszer meg is békélek vele, ki tudja. Ha nem is most, akkor az álomsúlynál kénytelen leszek azt mondani, hogy „Igen, megcsináltam. Jól nézek ki.” Remélem így lesz. Szeretném ezt mondani, mert azt jelentené, hogy végig tudtam csinálni és sikeres vagyok diéta és egyetem szempontjából is. Ez pedig mindennél fontosabb a számomra. (Ugyan ma bűnöztem… Megettem egy szelet zserbót. Cukros, fehér lisztes zserbót. De egyszerűen olyan finom volt! És nem is lett süti sütve nekem, pudingon meg nem élhetek állandóan.)

Szóval igen, nem ide akartam kilyukadni ma. De végül úgy érzem, egész olvasható lett. Ti mit gondoltok? Ugye jó lesz ez így? Megcsinálom, igaz?

Biztosan mindenkinek megvan a maga története, hogy miért vált számára fontossá az olvasás, a játék, a barátokkal töltött idő, rajzolás, bloggerkedés vagy az írás, de persze még ezeregy hobbi sorolhatnék ide. Úgy gondoltam, elmesélem, én miként kezdtem el foglalkozni az írással.

Általános iskola harmadik osztálya. Nem tudom, ki hogy van vele, de a tantárgyakat illetően ez volt a kedvenc iskolai évem, fogalmazás órán kezdődött minden (remélem még létezik). Imádtam írni rá, lelkesen, minél jobban. Akkoriban örültem, ha írhattam és megdicsért érte a tanár néni. Nem tudom, hogy volt-e hozzá érzékem, de szerettem, és ez a legfontosabb. Aztán egyik osztálytársam hozott be dísztököket az osztályba. Egy egész családot. Volt ott apuka, anyuka, gyerekek. Mindegyiknek kiosztottuk a szerepeket. Erre az ötletre vetette fel Anna tanár néni, hogy írhatnánk történeteket róluk, amit egyszer könyvbe lehetne rakni. Elhihetitek, akkor még mindannyian lelkesedtünk érte, bár igazából csak páran írtunk bármit is hozzá. Én emlékszem egy karácsonyi sztorit vittem be, két oldal lehetett, kézzel írva. Még évek után is, mikor a könyvtárba jártam, említette a tanár néni, hogy megvan neki a történetem és természetesen továbbra is őrizgetni fogja, mert jó emlékeket idéz fel. Nagyon meghatódtam, és még most is. Akkoriban, kicsiként ez volt az első olyan történetem, ami felnőttek is olvastak. Előtte is már írtam, meséket, rendszerint olyanokat, amik egy-egy általam olvasott klasszikus másolata volt, de mondjuk poliphercegnővel és nem sellővel. Ne kérdezzétek honnan jött! Magam sem tudom.

Aztán ötödikre, hatodikra elkezdtem olvasni, kedves kis történeteket, főleg romantikusat, amiket anyám a középiskolás évei alatt olvasott. Azok a könyvek nem olyanok voltak, mint a maiak, teljes mértékben ártatlanok és nagyon kedvesek. Így hát ismételten váltottam, nem meséket, hanem táncos történeteket próbáltam írni. Nem táncoltam azokat a táncokat, sosem próbáltam, mégis imádtam az ilyen filmeket, így aztán azokat ültettem át a történeteimbe is. Viszont az osztályom már nem volt olyan lelkes az írást illetően, mint harmadikban. Kezdtünk felnőni, nem is olvastak annyit, mint én. Így hát, ha sajnos a kezükbe akadt egy-egy füzetem, amibe írtam, akkor sosem számíthattam jóra. Kinevettek, kiforgatták azt, amit írtam. Pedig tényleg ártatlan történetek voltak, legtöbbször megfelelési kényszerről, az első találkozásról, szerelemről. Viszont rejtegetnem kellett őket, így aztán nem csak az iskolában, ha elvittem, hanem itthon is, pedig a szüleim nem ellenkeztek. Örültek neki, hogy olvasok, írok, mégis az osztálytársaim miatt nem szívesen mutattam meg az írásaimat.

Mikor gimiben mentem ez ugyanúgy folytatódott, bár egy ideje már nem írtam. Hetedikben, nyolcadikban abba hagytam, a rajzolás, tanulás, olvasás felé fordultam. Faltam a Leslie L. Lawrence könyveket, szinte mindet elolvastam, ami a könyvtárban volt. Nos, igen, jött a gimi. Új környezet, új emberek, új kihívások. Mondhatnom se kell, nagyon rosszul vettem ezen akadályokat. Ismét kívülállónak éreztem magamat, aki mindent hall és lát, de egyik klikkhez sem tartozik. Talán így is volt mind a négy évben. De most nem erről akartam írni.
Még a kilencedikes irodalom tanárnőmnek akartam megmutatni, hogy nem vagyok hülye, tudok, ha akarok, így hát mivel már volt itthon net, úgy döntöttem belevágok. A neten kezdtem publikálni a történeteimet, régebben meséltem is róla, hogy az Amatőr Tollforgatóknál kezdtem itt G-portalon. Ott sok barátot ismertem meg, és elkezdődött a netes pályafutásom. Pályázatokra jelentkeztem, regényt, novellát írtam. Minden megvan a gépemen, rengeteg doksi, van ami befejezetlen. Bloggoltam, írtam. Nem tudom mennyire jól, de én élveztem. Mellette ott volt még a szerepjáték is, ahol sokat tanultam a karakterek megformálásáról és más írók stílusából. Közben pedig ezernyi regényötlet, novella született. Nagyon sokat meg se írtam, de talán majd egyszer. Jegyzet már van róluk.

Sosem hagytam abba igazán az írást, mindig is szerettem csinálni, csak sokszor nem éreztem az ihletet. Nem fogom feladni, még ha csak évente egy novellám születik is, én itt leszek, írónak fogom tartani magam, mert nem akkor leszünk írók, ha rendszeresen publikálunk, hanem mert annak érezzük magunkat, szilárdan tudjuk vállalni az alkotásainkat. Elfogadjuk a kritikát, de megvédjük a gonoszaktól. Írok, ha akarok, írok, mert így akarom. Ettől érzem jól magamat.

Öcsém még mindig rohan, rohan, rohan. Mindenfelé. Vagy épp mesét néz egy laptopon, és ma az én laptopomat vitte el. Szóval nem sok időm volt itt, és amikor itt ültem, akkor is írtam a fanfictem. Szerencsére kész is lett az új fejezet, elküldtem tesztolvasásra egyik szobatársamnak, holnap este szerintem ki is kerül majd, attól függ, hogy mikor olvassa le az új részt.
Egyébként ma leginkább főztünk, sütöttünk a húsvétra való tekintettel. Halászlé, amihez persze készíteni kellett saját teljes kiőrlésű tésztát. Nem gond, így is ugyanolyan finom volt. Aztán süti sütés: zserbó, hókocka, mindkettő cukrosan. Végül pedig túrós-sajtos rudat sütöttünk teljes kiőrlésű liszttel. A képen már a sütőben vannak. Ehhez pedig recept dukál, mert jól sikerült.

Túrós-sajtos rúd:

• 300 gramm teljes kiőrlésű liszt (lehet fehér liszt is)
• 250 gramm túró
• 2 tojás (egy a tetejére)
• só ízlés szerint
• 250 gramm margarin
• reszelni való sajt

Egy tálba tesszük a hozzávalókat. A margarint előzőleg kivesszük a hűtőből, hogy megpuhuljon és könnyen gyúrható legyen. A tésztát meggyúrjuk, akkor lesz jó, ha szépen összeáll, nem ragad, és a kezünkről is lejött a tészta. Ezután hűvös helyen (akár hűtő is jó) olyan fél órán keresztül állni hagyjuk (lehet több is). Majd kinyújtjuk nagyjából 1 cm vastagra. A tetejét lekenjük tojással, sajtot reszelünk rá. Felvágjuk a tésztát csíkokra, kockákra, ahogy tetszik. Előmelegített sütőben 190 fokon 20-25 percig sütjük, míg a sajt meg nem pirul, illetve színt nem kap a rúd alja.
Jó étvágyat!

Az este, éjszaka hátralévő részében elmélkedni fogok az életemen, mint mindig. Sajnos nem vagyok olyan jó passzban, mint látszik. De túlteszem majd rajta magam. Remélem.

Ui.: Ha valaki elkészíti a fentebb leírt receptet, akkor dobjatok róla egy kommentet és képet vagy elég lesz egy üzenet róla a chatben is.a

Itthon vagyok, fáradt vagyok, de azért jól érzem magam. Öcsém, aki két éves, igazi kis ördög. Rohangál, rosszalkodik, és persze menni kell utána. Nem értem, miként bírja. De annyira aranyos, okos, lelkes, és ártatlan... imádom.
Fizikailag ugyan nem érzem jól magam. Tegnap nem aludtam normálisan, ma pedig az étkezést se sikerült jól tartani. Ettem egy falatnyi islert, chipset, és rosszul  ütemeztem a vacsorát is. Pedig még reggel úgy gondoltam feltöltöm nektek, hogy mit ettem a mai nap folyamán, de az ebéd után mindez szétcsúszott. No, mindegy, majd máskor. Addig is itt hagyom nektek a reggelimet: 20 gramm szénhidrát, egy háromszög sajt, egy szelet füstölt, főtt karaj szétvágva a két teljes kiőrlésű kenyérszeletemre. Mellé egy kis kávét ittam édesítőszerrel, koffeinest, hátha ébren tud tartani. (Egyébként csak koffeinmentest próbálok inni a vérnyomásom miatt, ami novemberben még kicsit magas volt. Aztán megszoktam, ezt akár este tízkor is megihatom mindenféle komplikáció nélkül, az íze pedig ugyanolyan, mint a normál kávénak.)
Egyébként kiegészítés ahhoz, hogy miért hangsúlyoztam a szénhidrátot (CH):
Jelenleg az étkezésemben a napi 120 gramm CH van megszabva, ezzel optimálisan lehet fogyni, és nem terheli meg a szervezetet se, főleg a hasnyálmirigyet ugye. A napi CH-eloszlásom pedig az alábbi: 20-20-40-20-20 (reggeli, tízórai, ebéd, uzsonna, vacsora), csak lassan felszívódó ételeket lehet enni, semmi cukor és hozzá hasonló termékek, semmi fehér liszt és az abból készült ételek, péksütik. Ezek a legfontosabbak, illetve, hogy ugye mindennek megvan a maga ideje és tartani kell az időt, azaz két-két és félóránként étkezni, esetleg három és a megadott CH mennyiséget nem ajánlatos túllépni. Nekem jót tett ez az életmód. Mikor hazajöttem megméredzkedtem… 95 kg vagyok, novemberben pedig 115 kg voltam, egy hónapja pedig olyan március elején 101nél jártam még csak. Szóval, mint látjátok nem lehetetlen, pedig még nem is erőltettem meg magamat a mozgást illetően. Szinte ugyanúgy mozgok, mint a betegség diagnosztizálása előtt. Félek, hogy ez még vissza fog ütni, ezért egyre tervben van a mozgás, csak valahogy sosem jutok el a megvalósításig.

Egyébiránt a hazafelé úton sikerült megvilágosodni, miközben mindenféle Amaranthe, Evanescence és Eric Saade dalok mentek a fülemben, hogy jó lenne csinálni egy kvízjátékot. Mármint igen, programozni. Elkezdtem ezen agyalni, amiből az lett, hogy valami vicces világuralomra törő terveket szövögető játékban gondolkodom különféle logikai feladatokkal. Még nem vetettem mindent papírra, de már most túl komplexnek érzem, mégis kíváncsi vagyok, hogy meddig vagyok képes eljutni vele. Most még éltet, és ha nem lennék fáradt valszeg aktívan tervezném is, de azért már fejben összeállt egy-két fontosabb dolog, ami szerintem kifejezetten pozitív.

Szóval jelenleg itt tartok és egészen pozitívan állok hozzá. Nem is olyan rossz ez az élet!